323. nap: A Pünkösd
Korszak: Az Egyház
Ima
Áldunk téged, Mennyei Atyánk, és hálát adunk a te igédért. Hálát adunk a kegyelmeidért, melyekben Jézus Krisztus által részesülünk. Hálát adunk a te Szentlelkedért az Egyház születésnapján, pünkösd ünnepén. Szentlelkedért, aki csodákat visz végbe, és elhozza hozzánk kegyelmeidet kétezer évvel később is. Segíts, hogy be tudjuk fogadni Szentlelkedet a mai napon! Jézus nevében kérünk, őrizz meg minket szent akaratodban és tarts közel a te szívedhez! Segíts, hogy sose tévelyedjünk el tőled! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Tegnap, miután Jézus felment a mennybe, ígéretének beteljesedéséért imádkoztak. És itt, az Apostolok Cselekedetei második fejezetében meg is látjuk a Szentlélek kiáradását. Mindannyian ugyanazon a helyen voltak, amikor zúgás támadt az égből és egészen betöltötte a házat, majd megjelentek fölöttük a lángnyelvek „és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket” (ApCsel 2,4). Van valami ebben a részben, ami különösen fontos. Összegyűltek az apostolok, a tanítványok és Mária. Egy helyen voltak százhúszan. Mi történik? Betölti őket a Szentlélek ereje. De mit csinálnak ezután?
Nem csak az érzést keresik, nem csak az élményre vágynak, nem ragaszkodnak hozzá csak azért, mert „ez nagyszerű”! Néha, amikor átélünk egy istenélményt, abba a kísértésbe esünk, hogy megpróbálunk bezárkózni ebbe a szent együttlétbe Istennel; azt érezzük, hogy ez egy erős és nagyszerű pillanata az életünknek és nagyon közel vagyunk Őhozzá. Bárcsak sose lenne vége! Az ilyen élmény ajándék. Ha ilyen történik veled, az mindig ajándék, de nem a vége a történetnek. Nem is ez a célja. A cél az, hogy részesüljünk a Szentlélek erejében, méghozzá azért, hogy meg tudjuk tenni mindazt, amit az apostolok tesznek itt a második fejezetben. Megkapjuk a Lélek erejét, hogy kimenjünk a világba.Pontosan ez az, amit ők tesznek. Gyakorlatilag feltépik az ajtót, kimennek a világba és elkezdik hirdetni, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halálból.
A cikk a hirdetés után folytatódik…

De vajon Péter pünkösdi beszéde kapcsán mi győzi meg itt a szíveket? Hogy lehet úgy beszélni Jézusról, hogy egyetlen nap alatt háromezren megkeresztelkednek? Jó lenne megtudni, hogy mi Péter szónoklatának a „titkos összetevője”. Elolvasva egyre csalódottabbak lehetünk a beszédtől, amit Péter a tömeghez intézett. Itt döbbenünk rá, hogy mi az, ami megváltoztatja a szíveket. Mi az, ami meggyőzi a szíveket? – Mindig a Szentlélek, és legritkábban az igehirdető okossága. Legkevésbé sem az, ahogyan a prédikátor a szavakkal bánik, hanem mindig a Szentlélek. Csak a Szentlélek tud megtérésre indítani, Ő az egyetlen, aki meg tudja győzni a szíveket.
Ez történik Péterrel is. Betöltekezik a Szentlélekkel, a Szentlélekben jár, Őbenne beszél, Őbenne létezik. És ez az, amiért számtalan ember fordul hozzá a tömegből, és kérdezi: „Mit tegyünk hát, emberek, testvérek?” – „Térjetek meg – felelte Péter –, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. És megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek és fiaitoknak szól, meg azoknak, akiket – bár távol vannak – meghívott a mi Urunk, Istenünk” (ApCsel 2,37-39). És ez a kulcs, ez az egyik legfontosabb momentum. Jézus azt mondja Máté evangéliumának a végén: „…én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Illetve: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20). Erre ők elindulnak, elkezdenek igét hirdetni és keresztelni.
Az evangelizáció első napján tehát Péterhez fordulnak és megkérdezik tőle, hogy mihez kezdjenek most? Mire Péter azt mondja nekik, hogy menjenek és keresztelkedjenek meg, mert pontosan ez az, amit Jézus kért.
Az is nagyon figyelemre méltó, amit az Apostolok Cselekedetei 2,42-ben olvastunk: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” Ez a négy dolog a korai egyház ismertetőjegyei: az apostolok tanítása, a közösség, a kenyértörés és az imádság. Miért fontos közel maradni az apostolokhoz? Sok-sok évvel később, valamikor az első század vége felé Antiochiai Szent Ignác azt mondja, hogy ha nem maradsz közel a püspöködhöz, akkor nem maradsz közel Jézushoz sem. Miért? Mert a püspökök az apostolok utódai. Ha tudni szeretnéd, hogy közel vagy-e Jézushoz, csak tedd fel a kérdést, hogy közel vagy-e a püspöködhöz? Ez annyit jelent, hogy követed-e, amit az apostolok utódai tanítanak?
A tanítás és a közösség. Nem olyan közösségről beszélünk, amelynek tagjai csak hetente egyszer, vasárnaponként látják egymást, hanem van mélysége a kapcsolataiknak. Kapcsolódunk egymáshoz, együtt éljük az életet. Ezért fontos megkérdezni magunktól, hogy testvéreim-e a közösségi tagjaim? Ez nagyon fontos, mert ha nincsenek testvéreink a közösségben, akkor érdemes a szívünkbe nézni és megkérdezni magunktól, hogy érezzük-e a hívást erre.
Kenyértörés. A kenyértörés kezdetektől fogva az eucharisztikus ünneplés egyik megnevezése volt, magát a szentmisét jelentette, hiszen Jézus erre mondta az apostoloknak az utolsó vacsorán, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Kleofás is a kenyértörésben ismerte fel Jézust – nem azért, mert kettétört egy kenyeret, hanem azért, mert az a darab kenyér az Oltáriszentség volt. Ezért gyűltek össze, és a közös imádság miatt, ami alapjaiban határozta meg az életüket. És az óriási dolog!
A Rómaiakhoz írt levélben – amit Szent Pál írt a Szentlélek inspirációjára –, tegnap arról olvastunk az első fejezetben, hogy mindenki tud Isten létezéséről, egyszerűen azáltal, hogy ránéz a világra. Még azok is tudnak róla, akiknek fogalmuk sincs a törvényről, azaz a Tóráról, fogalmuk sincs az Ószövetségről. A józan eszünkre támaszkodva különbséget tudunk tenni a jó és a rossz között is.
A második és a harmadik fejezetben Szent Pál azzal folytatja, hogy miként nevelkedtek azok, akik zsidóként, az isteni kinyilatkoztatás fényében nőttek fel. De nemcsak a kinyilatkoztatás világosságában, hanem Isten ígéreteiben és szövetségében is: az Ószövetségben, hogy képesek legyenek az Úrral járni, megismerni Őt, ismerni a szívének mélységét, tudni, hogy kicsoda Isten. A pogányoknak is tudniuk kellett volna, hogy létezik teremtő Isten, és hogy Őt kell imádni, de nem tették meg. A zsidók, akiknek jóval több adatott, ismerték Istent, imádniuk kellett volna Őt, engedelmeskedni neki, de ők sem tették. A zsidók és a pogányok egyaránt elbuktak. Erre mondja az Írás, hogy „Nincs igaz egy sem, nincs, aki értene, nincs, aki Istent keresné” (Róm 3,10-11). És így folytatja: „…lábuk gyors a vérontásra. Ösvényeiken baj és nyomor, a béke útját nem ismerik, Isten félelme nincs szemük előtt” (Róm 3,15-18). Ezek az idézetek eredetileg az Ószövetségből származnak és rávilágítanak arra, hogy még azok, akik a törvény szerint éltek, azok, akik benne voltak az Ószövetségben, azok is elbuktak. Az elmúlt majdnem háromszáz napban az Ószövetséget olvastuk és mit láttunk, hányan voltak hűségesek? Volt néhány kivétel, de tudjuk, hogy még az igazak is vétkeznek napjában hétszer (Vö. Péld24,16). Tehát mi a gyógyír? Mi a válasz?
A válasz a 3. fejezet 21-es versében található: „Most azonban az Isten előtti megigazulás a törvénytől függetlenül lett nyilvánvalóvá, amint a törvény és a próféták is tanúsítják, az az Isten előtti megigazulás, amely a Jézus Krisztusban való hitből ered, és amely minden hívőnek szól. Ebben nincs különbség” (Róm 3,21-22). Éppen ezért nincs különbség, hiszen mindannyian vétkeztek, elbuktak, de mindannyian megigazultak Isten kegyelméből, „Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán. Őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben, hogy kimutassa igazságosságát” (Róm 3,24-25). És ez a lényeg, hogy mindannyian vétkeztek; megpróbálhatunk bármit, amit csak akarunk, törekedhetünk arra, hogy mindenünkkel kövessük az Urat, amink csak van, mégsem lesz elég. Mit kell hát tennünk? Az Úr maga jött el hozzánk, feláldozta magát, hogy így megváltson minket. Ezzel visszahozott minket a sötétség hatalmából a sátán markából, hogy az Ő Királyságában lehessünk. Visszahozott minket a fénybe, irgalmat és kegyelmet adott, egy új élet ajándékát. Emiatt folytatja úgy Szent Pál a 27. versben: „Hol marad tehát dicsekvésed? Szétfoszlott.” Nincs már dicsekvésnek helye a „hit törvénye” (Róm 3,27) miatt. Ugyanis „Mi azt valljuk, hogy az ember a hit által válik igazzá, a törvény szerinti tettektől függetlenül” (Róm 3,28) – és ez fantasztikus!
A folytatásban említ néhány példát, mint Ábrahám és az ő megigazulásának eredménye, amivel holnap fogunk foglalkozni.
Most azonban ismerjük fel, hogy itt van előttünk maga az evangélium! Az evangélium lényege ugyanis az, hogy bármennyire is igyekeznénk, bármilyen keményen dolgoznánk azon, hogy jók legyünk, a saját erőnkből soha nem lenne elég.
És éppen ez az örömhír: nem is kell, hogy elég legyen! Mert az Atya odaadta értünk a Fiát, a Fiú pedig önmagát adta a te megváltásodért és az én megváltásomért.
Nekünk pedig nem kell mást tennünk, mint elfogadni ezt az ajándékot. Befogadhatjuk az ő kegyelmét, elfogadhatjuk a megváltást, befogadhatjuk a szeretetét.
Ezt jelenti hitben járni. Ezt jelenti az, amit Szent Pál a Rómaiakhoz írt levél első fejezetében a „hit engedelmességének” nevez.
Mostantól engedelmeskedünk neki, és hozzá tartozunk. Hát nem csodálatos ez? Egészen lenyűgöző!
Imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Köszönöm.









