234. nap: Jeremiás panasza

Korszak: Fogság

Ima

Mennyei Atyánk, áldunk és dicsőítünk téged. Köszönjük neked annak az ajándékát, hogy részesei lehetünk ennek a közösségnek, tudva, hogy vannak emberek, akik imádkoznak értünk, velünk, és hallgatják a te igédet. Mindannyian megtörtek vagyunk, mindannyian küzdünk oly sok mindennel, és mégis újra és újra visszatérünk ide. Újra és újra engedjük, hogy szólj hozzánk. Újra és újra megmutatjuk neked a szívünket – neked, aki igazán ismersz minket. Te vagy az, aki úgy tudsz szólni hozzánk, hogy teljesen ismered a szívünket. Még sebzettségünk és megtörtségünk ellenére is, akkor is, amikor elbukunk abban, hogy olyan emberek legyünk, amilyennek teremtettél minket – még akkor is visszahívsz magadhoz. Köszönjük neked. Legyen tiéd minden dicsőség, minden hála és minden szeretet. Legyen a mi szívünk olyan szív, amely képes téged úgy szeretni, ahogyan azt megérdemled. Jézus Krisztus hatalmas nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

A Példabeszédek könyvének most olvasott részéről eszembe jut egy másik példabeszéd, amely arról szól, hogy a bolond nem akarja, hogy megfeddjék, nem akarja, hogy tanítsák. Van egy érdekes szó, ami pont erre a jelenségre vonatkozik: a „docilitás”, a taníthatóság.

Valaki persze azt mondhatja: „Én nem akarok docilis lenni, mert az olyan, mintha valaki könnyen befolyásolható, gyenge ember lenne”. De a docilitás valójában egy hatalmas erényt, a formálhatóságot foglalja magába. Egy tanár számára hatalmas dolog felismerni, ha olyan diákjai vannak, akik nyitottak a tanulásra, szemben azokkal, akik úgy gondolják: „Te semmit nem tudsz nekem mondani, én már mindent tudok”.

Papként is mennyire fontos, hogy a szívünkben ott legyen a docilitás, ami nem más, mint, hogy azt mondom: „Istenem, bármit is akarsz tanítani nekem, szeretném azt, és engedem, hogy megtaníts rá”. Ez a bölcs szív hozzáállása. A bölcs szív nyitott a tanítás befogadására. Ahogy a Példabeszédek könyve is mondja: „Aki szívesen veszi az intelmet, az szeret tanulni; aki haragszik, hogyha dorgálják, az buta” (Péld 12,1).

Ez az, amivel az Isten megajándékoz minket, amikor igéjét olvassuk. Folyamatosan javít rajtunk. Csak akkor tudjuk ezt mások felé is közvetíteni, ha mi magunk nyitottak vagyunk arra, hogy Ő helyreigazítson minket.

Nézzük most meg Jeremiás könyvét! A 12. fejezetben a próféta a következőt mondja: „Engem pedig ismersz, Uram, és belém látsz. Próbára teheted a szívem, hisz a kezedben van. Válogasd ki őket, mint az áldozatra szánt juhokat, és tartsd meg őket az öldöklés napjára!” (3. vers). Lényegében azt kéri az Úrtól, hogy szabaduljon meg Jeruzsálem hamis embereitől, hiszen prófétaként tudja, mi közeleg. Tudja, hogy a babiloniak el fognak jönni, el fogják pusztítani ezt a helyet – hacsak a nép nem tér meg. Az 5. versben egy költői sort olvasunk: „Ha gyalogosokkal futva elfáradsz, hogyan versenyezhetsz majd a lovakkal?” Ez egy zseniális kép: ha már az egyszerű emberekkel sem bírsz lépést tartani, hogyan tudnál a lovakkal versenyezni? A gondolatmenet így folytatódik: „És ha nem vagy biztonságban a békés földön, mit csinálsz majd a Jordán sűrűjében?” (6. vers).

Jót teszünk magunknak azzal, ha elismerjük saját korlátainkat. Még emberekkel sem tudok versenyezni – hogyan tudnék hát szembeszállni az Istennel? Képzeljük bele magunkat a profi sportolók helyébe, az olimpia világába. Versenyzőtársaikon végignézve gyakran az eszükbe juthat: „Egyszerűen nem vagyok velük azonos szinten, nem tudok velük versenyezni.” Mindenki számára ismerős a gondolat: „Nem tudok mindent megcsinálni”. Pontosan erre mutat rá Jeremiás: ha erős emberekkel sem bírunk, hogyan is bírnánk az Úrral?

Jeremiás panaszkodik Istennek, és az Úr válaszol neki: „Ami gonosz szomszédaimat illeti, akik kinyújtották kezüket örökrészemre, amelyet népemnek, Izraelnek juttattam, ezt teszem velük: Kitépem őket földjükből” (12,14). De itt következik a jó hír. Már itt, Jeremiás könyvének elején eljut hozzánk egy reménysugár: „Ám aztán, hogy kitéptem őket, megkönyörülök rajtuk, és visszavezetem őket, mindegyiket a maga örökrészébe, a maga országába. És ha gondjuk lesz rá, hogy megtanulják népem útjait, és az én nevemre esküsznek, ilyen módon: »Amint igaz, hogy az Úr él«, úgy, ahogy a népem megtanult tőlük Baálra esküdni, akkor helyük lesz majd az én népem között” (12,15-16).

Ez döbbenetes. A népről, akik Baálra esküdtek, akik hamis istenekhez fordultak, az Úr azt mondja: „Visszahozom őket. Meg fogják tanulni, hogyan kell az én nevemben imádkozni, hogyan kell az én nevemben járni, hogyan kell az én nevemben élni”. – Ez a reménysugár a káosz közepén, amiben Jeremiás az életét éli. Isten azt mondja: „Igen, pusztulás jön. De utána visszahozlak titeket”. Ne felejtsük el, hogy bár Jeremiás elsősorban a megtérésre hívja őket, figyelmeztetni is próbálja őket: „Készüljetek fel, mert közeleg a megpróbáltatások ideje! Ha nem akarjátok bevenni a könnyű orvosságot, akkor íme, jön a keserűbb.”

Aztán a 13. fejezetben egy érdekfeszítő szimbólumról olvasunk: a lenövről. Ez valószínűleg nem olyan öv, amilyet ma övnek nevezünk, hanem egy olyan lenvászon ruhadarab, amelyet közvetlenül a testen viseltek, a derék és az ágyék körül. Ezért egyes bibliatudósok szerint inkább ágyékkötőnek vagy alsó ruhadarabnak tekinthető. Az Úr megparancsolja Jeremiásnak, hogy vegyen egy lenövet, és hordja azt. Miután hordta egy ideig, vigye ki az Eufráteszhez, rejtse el a sziklák közé, és hagyja ott megrohadni. Később aztán vissza kellett mennie, előkeresnie, és az persze időközben teljesen tönkrement. Az Úr ezt mondja a lenövről: „Ez Izrael háza, ez Júda háza.”

„…ahogy az öv az ember derekához simul, úgy csatoltam én is magamhoz Júda egész házát – mondja az Úr –, hogy népemmé, dicsőségemmé, dicséretemmé és hírnevemmé legyenek. De ők nem hallgattak rám” (13,11). Izrael népe olyanná vált, mint a hasznavehetetlen, tönkrement ágyékkötő. Az öv vagy ágyékkötő a legszorosabb közelséget fejezi ki. A ruhadarab szinte hozzátapad a viselő testéhez. Az Úr azt üzeni ezzel a képpel, hogy a népe hozzá tartozik, közvetlen közelségében voltak, de mivel elfordultak tőle, haszontalanná váltak.

A 13. fejezet végén Isten nagyon világosan szól: „Hallgassatok ide, figyeljetek; s tegyétek félre a gőgöt, mert az Úr beszél! Dicsőítsétek meg az Urat, a ti Isteneteket, mielőtt sötétséget támasztana, és lábatok megbotlanék a homályba borult hegyeken. A világosságra vártok, de sötét éjszakára fogja változtatni, sűrű homályra fordítja” (15-16. vers). Az üzenet továbbra is ez: „Térjetek vissza hozzám, amíg még van idő!”

Egy dolog ezeket a szavakat hallani, és azt gondolni: „Miért nem tértek vissza az Úrhoz?” Egészen más dolog úgy hallani, hogy ez talán rólam szól. Talán most éppen nekem mondja ezt az Isten. Lehet, hogy éppen most ezt kéri tőlem az Úr: „Van-e olyan terület az életedben, ahol eltávolodtál tőlem? Most azt kérem tőled, hogy gyere vissza hozzám!”

Ez az egyik legnagyobb ajándék, amikor elmélyedünk a próféták szavaiban. Itt van például Ezekiel látomása a templomról – ekkorra Jeruzsálem már elesett, a templomot már lerombolták. Közben itt van Jeremiás, akinél a templom még áll, és még buzgón hívja az embereket: „Térjetek vissza!” Vegyük észre, hogy a történelmi kontextuson túllépve ma személyesen is szól hozzánk az Isten.

Van-e most az életemben valami, bármilyen terület vagy helyzet, amelyben Isten egyszerűen ezt mondja: „Térj vissza hozzám! Ezen a területen eltávolodtál tőlem. Itt talán kihűlt benned az irántam való szeretet. Most pedig arra kérlek, hogy térj vissza hozzám!”

A próféták könyveiben való elmélyülés egyik nagy ajándéka, hogy nemcsak a történelmi összefüggéseket ismerjük meg. Ezekiel például a következő fejezeteken át a templomról szóló látomást kapja, miközben Jeruzsálem már elesett, és a templomot már lerombolták. Jeremiás idejében viszont a templom még áll, ő pedig továbbra is arra hívja az embereket, hogy térjenek vissza Istenhez.

Mindez bennünket is arra késztet, hogy megkérdezzük: hol kéri tőlem Isten, hogy átadjam neki a szívemet? Életem mely területén hív arra, hogy kimondjam: „Mostantól az övé vagyok. Mindig az övé vagyok. Örökre az övé vagyok”.

Ezt a fontos kérdést ma én is felteszem magamnak, miközben hallgatjuk Isten igéjét, és arra kérjük az Urat, hogy érintse meg a szívünket, győzzön meg bennünket, és vezessen haza hozzá.

Imádkozom érted. Kérlek, te is imádkozz értem!