192. nap: Izajás, a próféta
Korszak: Fogság
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, köszönetet mondunk ezért az új napért, amikor elkezdjük olvasni a próféták könyveit és Tóbiás könyvét. Hálát adunk neked, hogy sokan, akik most ebben a formában hallgatnak téged, még sohasem értették ennyire a te szavaidat. Hálát adunk a lehetőségért, hogy Tobithoz hasonlóan törekedhetünk igaz életet élni, kereshetjük, miként cselekedjünk helyesen és hogyan legyünk hűségesek, akárhol is éljünk. Bármilyen nemzetben, bármilyen emberek között éljünk is, bárkik legyenek is a családtagjaink vagy a kollégiumban a szobatársaink. Urunk, segíts, hogy mindenben, minden helyen és minden időben hűségesek maradjunk hozzád! Jézus nevében kérjük ezt. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Kezdjük néhány megjegyzéssel Izajás próféta könyvével kapcsolatban. Izajást úgy tartják számon, mint a nagypróféták közül a legnagyobbat. Emlékeztek, vannak kispróféták is, és a zsidó hagyomány prófétáknak tekinti a bírákat is. Sámuel könyvei és a Királyok könyvei is a profetikus könyvekhez tartoznak náluk. Mi történeti könyvekként olvassuk őket, de a zsidó értelmezés szerint ők a korai próféták, hiszen a nagyon jelentős korai próféták tevékenységét is rögzítik, például Illését és Elizeusét. Akiket most olvasunk, ők a későbbi próféták.
Már hallottunk prófétákról, például Ozeásról, Ámoszról, Jónásról, Mikeásról. Közülük háromnak az északi királyságba, Izraelbe szólt a küldetése, Jónásnak pedig Ninivébe, Asszíriába, ahol Tobit is élt. Izajás és a további próféták küldetése alapvetően Júdához szól, a déli királyság lakóihoz. Kezdetben Izraelhez is beszéltek, de hamarosan elérünk oda, hogy Izrael, mint északi királyság megszűnik létezni. Izajás Kr. e. 740 körül kezdi meg működését, Izraelt pedig 722-ben semmisítik meg. Izajás szolgálata 50-60 évig tart, amelynek jó részében Izrael már nem létezik.
Az ő könyve „Izajásnak, Ámoc fiának” látomásával kezdődik, amely a déli országrészre, Júdára és Jeruzsálemre vonatkozik. Szolgálata négy király uralkodása alatt folyik: Uzija, Jotam, Acház és Hiszkija – róluk szó van Izajás könyvében is. A zsidó legenda szerint Manassze, a legádázabb júdai király, kettéfűrészelteti Izajást, így ő már az ötödik király lenne, akinek uralkodása alatt Izajás tevékenykedik. De az Írásokban csak az első négy király idejében van szó Izajásról – szolgálata így is jó hosszú időt tesz ki.
Hallottam valakit beszélni a prófétákról, aki azt mondta, hogy a próféták feladata az volt, hogy a helyes útra tereljék az izraelitákat. Azt mondta, hogy ez egy olyan helyzet, mint amikor két testvér az emeleten rosszalkodik, a szülők pedig a földszintről felszólnak, hogy „ha ezt nem hagyjátok abba, felmegyek, de azt nem köszönitek meg”. És végül, mikor a helyzet tarthatatlanná válik, az egyik szülő felmegy és az egyik gyereket fogja, és mondjuk, sarokba állítja. Az izraeliták esetében a szülők a próféták, akik szólnak Izraelhez és Júdához és azt jövendölik, hogy ha nem változtatják meg az életüket, akkor megsemmisülés lesz a vége. Északon Kr. e. 722-ben ez meg is történik. Az északi testvér, Izrael elvész és soha nem kerül elő újra – ez meglehetősen komoran hangzik, de így ment végbe.
A többi próféta, akiket most veszünk: Izajás, Joel, Náhum, Habakuk, Szofoniás, Ezekiel és Jeremiás, elsősorban Júdában prédikálnak, és az Úr egy nagyon különleges okból küldi őket. Isten Dávid vérvonalán keresztül akarja megáldani a világot – erről már volt szó. Isten ígérete az, hogy a zsidókon keresztül, az Ő választott népén keresztül fogja megáldani a világot. Az északi törzseket az asszírok foglalják el és viszik fogságba és Isten azt üzeni Júdának: „ne akard, hogy ez történjék veled is”. Izajás könyvében ezt olvassuk: „Minek nekem megannyi véres áldozatotok?” – mondja az Úr. Jóllaktam már kosokból készült égőáldozataitokkal, és a hízlalt borjak hájával. A bikák és bakok vérében nem lelem kedvemet. Ha elém járultok színem látására, ki kér rá benneteket, hogy udvaraimat tapodjátok?” (Iz 1,11-12) – márpedig, te kívántad, Istenünk… A valóság persze az, amit a következőkben mond Isten: „Újholdjaitokat és zarándoklataitokat egész szívemből gyűlölöm, terhemre lettek. Már belefáradtam, hogy elviseljem őket” (Iz 1,14). – Uram, hiszen te rendelted el mindezeknek az ünnepeknek a megtartását. Te parancsoltad meg az áldozatok felajánlását.
Mégis be kell látnunk, hogy itt egy kulcsfontosságú pillanathoz értünk, ahol Isten kinyilatkoztatja, hogy „igen, az imádás fontos, én kértem ezt a fajta imádást, de ti nem olyan imádók vagytok, akik nekem kedvesek”. És ez számunkra is egy döntő mondat. „Ezt az áldozatot kértem, hogy hozzátok elém, mondja az Úr, de ti nem olyan imádók vagytok, akik teljes szívvel imádnak engem.”
Magunkba kell tekintenünk: könnyen mondjuk Júda népét nézve, hogy „mi nem vagyunk ilyenek, mi megadjuk Istennek a neki járó tisztelet, amit kér tőlünk”. De tényleg igaz ez? Olyan imádó vagyok, amilyet Ő szeretne? Nem. Nem vagyunk olyanok…
De – Istennek legyen hála – Ő így folytatja: „Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; és ha olyan vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú. Ha készséggel engedelmeskedtek” (Iz 1,18-19). Tehát még a feddés idején is van vigasztalás – ugyanis Izajás könyvének első 39 fejezetét hívhatjuk a „korholások könyvének”, a 40.-től a 66.-ig tartó fejezeteket pedig a „vigasztalások könyvének” –, tehát még itt is van vigasztalás (és majd a vigasztalás során is lesz feddés). Mert Isten folyamatosan tanítja népét és visszahívja magához – erről olvasunk ma is.
A 2. fejezetben Isten egyetemes uralmáról hallunk: „Az utolsó időkben az Úr házának hegye szilárdan áll majd a hegyek tetején, és magasabb lesz a halmoknál. Odaözönlenek mind a nemzetek, felé tart számos nép, és így szól: »Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához«” (Iz 2,2-3). Ez Jézussal beteljesedik. És beteljesedik az Egyházban, ahol a világon minden nemzet, faj, etnikum és egyén képviselve van, és mindannyian azt mondjuk: „menjünk fel az Úr házába, arra a helyre, ahol Isten elkészítette lakóhelyét”. Ez is vigasztalás a feddés idején, mert Isten fegyelmezése mindig a javításunkra irányul, mindig a megmentésünk a cél.
Néhány megjegyzés Tóbiás könyvéhez. Arra a kérdésre, hogy ez a könyv miért csak a katolikus Bibliában szerepel és a többi egyházéban nem, majd holnap válaszolok. Ez a könyv lehet egy történeti elbeszélés. Érdemes elolvasni a bevezetést Tóbiás, Judit és Eszter könyvéhez a Bibliádban. A Szent István Társulat által kiadott verzióban azt olvassuk, hogy e könyv különleges irodalmi műfajhoz tartozik. Nagy szabadsággal kezeli a történelmet és a földrajzot. Szóval lehet történelmi hitelességű, vagy lehet valós történelmi alapja, de ezt elég szabadon használja. Kicsit olyan, mint egy történelmi regény. Célja, hogy egy mélyebb igazságot szemléltessen, az Énekek énekéhez hasonlóan, amit ugye nem kell szó szerint értenünk. Inkább Istennek a népe iránti szeretetéről szól. Tóbiás könyve hasonló ehhez: történelmi anyagot használ fel egy vallási üzenet közvetítésére. Látjuk Tobitot, aki Izrael királyságából való és elmondja, hogy amikor az északi országrész elfordult az Úrtól, és Dánban, valamint Bételben Baálnak áldoztak, ő nem tartott velük, hanem továbbra is Jeruzsálembe ment az Urat imádni, olyan módon, ahogyan az Úr kérte.
Ennél többet is tesz: olyan dolgokat, amit az irgalmasság testi cselekedetei közé sorolunk, például a halottak eltemetése. Ezeket következetesen és kitartóan teszi: gondoskodik a szegényekről, az özvegyekről és az árvákról. Ő egy igaz ember. Egy Jóbhoz hasonló karakter, mert bár ezeket a nagyszerű dolgokat teszi, mégis fogságba kerül és először fogoly lesz Ninivében, majd később egy politikai fordulat után a hatalom elől kell menekülnie. Ennek ellenére folyamatosan temeti a halottakat, népének meggyilkolt tagjait, majd egyszer csak egy baleset révén megvakul, és legalább négy évig vak marad. Itt fejezzük be ma Tobittal: annak ellenére, hogy sok jót tesz, támadás, bántás, betegség éri. Tudjuk, hogy ez velünk is megtörténhet. De a lényeg, hogy bárhol vagyunk, bárkik vesznek körül minket, mi mindig megtehetjük azt, ami a mi feladatunk, függetlenül attól, hogy mások mit tesznek.
Ezért ez a történet megerősítő és felszabadító tanulsággal szolgál mindannyiunk számára. Bárkibármit tesz körülöttem, én mindig megtehetem, amire Isten kér engem.
És ez mindannyiunk számára olyan erőt adó, felszabadító és hatalmas lecke. Mert még egyszer: bármit is tesznek mások, én mindig megtehetem azt, amit Isten kér tőlem.
Szerintem ez rendkívül fontos. Ezért imádkozzunk tovább… imádkozzunk tovább azért, hogy mi is így tegyünk, mint Tóbiás. Bármi történik is velünk, bármilyen árat kell is fizetnünk, bármibe kerül is – és bármit is tesz körülöttünk bárki más –, tegyük azt, amire meghívást kaptunk, Jézus nevében.
