BIY HU cover 161. nap b

161. nap: Krisztus keresztrefeszítése

Jézus Pilátus előtt.

Reggel a főpapok a vénekkel, írástudókkal és az egész főtanáccsal együtt meghozták a határozatot. Jézust pedig megkötözve elvitték, és átadták Pilátusnak. Pilátus megkérdezte: „Te vagy-e a zsidók királya?” „Magad mondod” – válaszolta. A főpapok sok vádat hoztak fel ellene. Pilátus újra megkérdezte: „Nem felelsz semmit sem? Nézd, mi mindennel vádolnak!” Jézus azonban nem válaszolt semmit. Ez meglepte Pilátust.
Az ünnep alkalmával szabadon szokott engedni egy rabot, azt, akit kértek tőle. Volt a börtönben egy Barabás nevű rab, akit a lázadókkal együtt tartóztattak le. Ezek egy zendülés alkalmával gyilkosságot követtek el. Amikor a tömeg felvonult, kérte a szokásos kegyet. Pilátus megkérdezte: „Akarjátok, hogy szabadon engedjem nektek a zsidók királyát?” Mert tudta, hogy a főpapok csak irigységből adták kezére. Ám a főpapok felizgatták a tömeget, hogy inkább Barabás szabadon bocsátását kérje. Pilátus ismét megkérdezte: „Mit csináljak hát azzal az emberrel, akit ti a zsidók királyának mondtok?” Azok újra ezt kiáltozták: „Keresztre vele!” Pilátus folytatta: „Mi rosszat tett?” Azok annál hangosabban kiáltották: „Keresztre vele!” Erre Pilátus, aki eleget akart tenni a tömeg kérésének, szabadon bocsátotta nekik Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy feszítsék keresztre.

Jézus kigúnyolása.

A katonák bekísérték a palota belsejébe, a pretoriumba, és egybehívták az egész helyőrséget. Bíborba öltöztették, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvözlégy, zsidók királya!” A fejét náddal verték, leköpdösték, és gúnyból térdet hajtva hódoltak előtte. Azután, hogy így kigúnyolták, levették róla a bíbort, és a saját ruháját adták rá.

A keresztre feszítés. Ezután kivezették, hogy keresztre feszítsék.

Az egyik arra menő embert, a cirenei Simont, Alexander és Rufusz apját, aki éppen a mezőről jött, kényszerítették, hogy vigye a keresztjét. Így vezették ki egy Golgota nevű helyre, ami a Koponya-helyet jelenti. Mirhával kevert bort adtak neki inni, de nem fogadta el. Keresztre feszítették, majd megosztoztak ruháján, sorsot vetve, hogy kinek mi jusson. Három óra volt, amikor keresztre feszítették. Az elítélésének okát jelző táblára ezt írták: A zsidók királya.
Vele együtt két gonosztevőt is fölfeszítettek, az egyiket jobb, a másikat bal felől. Így beteljesedett az Írás: „A gonoszok közé sorolták.”
Az arra menők káromolták, csóválták a fejüket s mondogatták: „Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!” A főpapok és az írástudók szintén gúnyolódtak, egymás között ezt mondva: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. A Messiás, Izrael királya, szálljon le most a keresztről a szemünk láttára, s akkor hiszünk!” Gyalázták azok is, akiket vele együtt fölfeszítettek.
Hat óra tájban az egész földre sötétség borult, egészen kilenc óráig. Kilenc órakor Jézus hangosan felkiáltott: „Eloi, Eloi, lamma szabaktáni?” Ez annyit jelent: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” Az ott állók közül néhányan hallották, és megjegyezték: „Lám, Illést hívja.” Valaki odafutott, s ecetbe mártott szivacsot nádszálra tűzve inni adott neki. „Hadd lássuk – mondta –, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!” Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.
A templom függönye ekkor kettéhasadt felülről egészen az aljáig. Amikor a százados, aki ott állt, látta, hogyan lehelte ki lelkét, kijelentette: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.”
Asszonyok is álltak ott, és messziről nézték, mi történik. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, az ifjabb Jakab és József anyja és Szalome. Ezek már Galileában is vele tartottak, és a szolgálatára voltak. Rajtuk kívül még többen is jelen voltak, akik vele együtt mentek fel Jeruzsálembe.

Jézus temetése.

Amikor esteledett – előkészület napja, azaz szombat előtt való nap volt –, jött egy előkelő tanácsos, az Arimateából való József, aki maga is várta az Isten országát. Bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Pilátus csodálkozott, hogy már meghalt. Magához hívatta a századost, s megkérdezte, valóban meghalt-e. Miután a századostól megbizonyosodott róla, Józsefnek ajándékozta a holttestet. Az pedig gyolcsot vásárolt, majd levette Jézust a keresztről, begöngyölte a gyolcsba, és sziklába vájt sírboltba helyezte, s a sír bejárata elé követ hengerített. Mária Magdolna és Mária, József anyja pedig látták, hogy hová temette.

Jézus feltámadása.

Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja, és Szalome illatszereket vásároltak, s elmentek, hogy bebalzsamozzák. A hét első napján kora reggel, napkeltekor kimentek a sírhoz. Egymás közt így beszélgettek: „Ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, jóllehet igen nagy volt. Amint bementek a sírba, jobbról egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült. Megrémültek. De az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt a hely ahová tették! De siessetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába, ott majd látjátok, amint mondta nektek.” Erre kijöttek a sírból és elfutottak, mert félelem és szorongás vett rajtuk erőt. Félelmükben senkinek sem szóltak semmiről.

Jézus megjelenései.

Miután a hét első napjának reggelén feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből a hét ördögöt kiűzte. Ez elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor meghallották, hogy él, és hogy (Mária Magdolna) látta, nem hitték el.
Ezután idegen alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. Visszatérve ezek közölték a hírt a többiekkel is, de nekik sem hittek.
Végül a tizenegynek jelent meg, amikor egyszer asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták.

Az apostolok küldetése.

Aztán így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.”

A mennybemenetel.

Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

AZ IGAZ SZENVEDÉSE ÉS REMÉNYE

(A karvezetőnek a „Szarvasünő reggel…”
dallamára – Dávid zsoltára.)

Istenem, Istenem, miért hagytál el,
miért maradsz távol megmentésemtől,
panaszos énekemtől?

Szólítalak nappal, Istenem, s nem hallod,
szólítalak éjjel, s nem adsz feleletet.

Mégis te vagy a Szent,
aki Izrael szentélyében lakik.

Atyáink benned reménykedtek,
reméltek, s te megszabadítottad őket.

Hozzád kiáltottak és megmenekültek,
benned bíztak és nem csalatkoztak.

De én csak féreg vagyok, nem ember,
az emberek gúnytárgya
s a népek megvetettje.

Mind, aki lát, gúnyt űz belőlem,
elhúzza száját és csóválja fejét.

„Az Úrban bízott, hát mentse meg,
segítsen rajta, ha szereti!”

Te hoztál elő az anyaméhből,
jóvoltodból gond nélkül pihenhettem,
anyám ölén.

A tiéd vagyok kezdettől fogva,
anyám méhétől fogva
te vagy az én Istenem.

Ne maradj távol szükségemben,
légy közel, mert sehol sincs segítség!

Hatalmas tulkok vesznek körül,
Básán bikái körülfognak.

Szájuk kitátva, mint zsákmányra éhes
ordító oroszláné.

Olyan vagyok, mint a kiöntött víz.
Csontjaimat szétszedték,
szívem, mint a viasz, szétfolyt bensőmben.

Torkom kiszáradt, mint a cserép,
nyelvem ínyemhez tapadt.

Kutyák falkája ólálkodik körülöttem,
s gonosztevőknek serege zár körül.
Kezemet és lábamat összekötözték,
és a halál porába fektettek.

Megszámlálhatom minden csontomat;
ők néznek és bámulnak,

elosztják maguk közt ruhámat,
köntösömre pedig sorsot vetnek.

Ne maradj hát távol, Uram,
te vagy segítségem, siess mentésemre!

Mentsd meg lelkemet a kardnak élétől,
a kutyák karmából ragadd ki életemet!

Szabadíts ki az oroszlán torkából,
védj meg engem, szegényt,
a tulkok szarvától!

Nevedet hirdetni fogom testvéreim előtt,
és a közösségben dicsőítlek téged.

Ti, akik félitek az Urat, áldjátok,
Jákob fiai, magasztaljátok!
Félje őt Izrael minden törzse!

Hiszen ő nem szégyellte,
nem vetette meg a szegény nyomorát,
nem rejtette el előle arcát,
meghallgatta, amikor hozzá kiáltott.

A tied dicséretem a nagy közösségben,
azok előtt, akik félnek téged,
beváltom fogadalmam.

A szegények esznek és jóllaknak.
Dicsőítsék az Urat mind, akik keresik:
szívük élni fog mindörökké!

A föld határai erről emlékeznek
és az Úrhoz térnek mind.
Leborul előtte a pogányok
minden törzse,

hiszen az Úré a királyság,
ő uralkodik a népeken.

Csak őelőtte borul le a földnek
minden hatalmassága,
előtte hajolnak meg mind, akik a porba
visszatérnek, és lelkem neki fog élni.

Nemzetségem neki fog szolgálni.
Az Úrról beszélnek majd
az eljövendő nemzedéknek,

igazságosságát hirdetik a jövő népének:
ő vitte ezt végbe.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, hálát adunk neked. Köszönjük, hogy nekünk adtad Fiadat. Köszönjük, hogy reményt adtál. Mert amikor a halálunkkal nézünk szembe, amikor a szenvedésünkkel és fájdalmunkkal nézünk szembe, amikor bűneinkkel szembesülünk, akkor önmagunkban semmi reményünk nincs. De Urunk, Istenünk, te elküldted Fiadat, hogy magára vegye bűneinket. Elküldted Fiadat, hogy helyettünk vállalja a szenvedést és a kereszthalált. És elküldted Fiadat, hogy legyőzze a halál hatalmát és átalakítsa azt, úgyhogy most már a halál nem ellenségünk, hanem kapukat táró testvérünk, ahogy Assisi Szent Ferenc mondta. Ő segít át bennünket a te jelenlétedbe. Ő visz át ebből a világból a következőbe. Ő visz át ebből az életből az örök életbe. És ez csak a te szereteted által lehetséges, Atyánk, Fiad, Jézus Krisztus szeretete által, azáltal, amit értünk tett, amit értünk végbevitt, és amit továbbra is tesz, amikor veled együtt elküldi hozzánk a Szentlelket, hogy ma és minden nap velünk legyen. Ezért kérünk, Atyánk, küldd el most a Szentlelket, és alakítsd át a szívünkben mindazt, aminek át kell alakulnia: keltsd életre, ami halott, gyógyítsd meg, ami megtört, és bocsásd meg, amit meg kell bocsátani! Jézus nevében kérünk téged, Urunk, Istenünk, bocsásd meg mindazt, ami bocsánatra szorul az életünkben! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Szóval itt vagyunk Márk evangéliumának utolsó napján. Ez nyilvánvalóan egy komoly, józan hangvételű evangélium. Az utolsó két fejezet, a 15. és 16. különösen is. Még a feltámadás leírásakor is jelen van egyfajta józan, szomorkás hangulat. És ez rendjén is van, hiszen tudjuk, hogy Márk evangéliuma Péter tanúságtétele alapján született, melyet Márk lejegyzett és az Egyháznak továbbadott. Ezekben a fejezetekben van valami mély komolyság, ami méltó is az elbeszéléshez: annak felismerése, hogy maga az Isten az, aki átmegy a mi fájdalmunkon. Magára veszi bűneinket, magára veszi a halált, ami bennünket kellene, hogy érjen, és mindezt szeretetből teszi. Amikor mi, katolikusok, a feszületre nézünk, ott látjuk Krisztust a kereszten. A feszület nem csupán egy kereszt, hanem ott van rajta a corpus, a test. Nem azért ábrázoljuk Jézus képét a kereszten, mintha ott akarnánk tartani Őt – szó sincs róla. Azért van ott, mert legalább két dologra akar emlékeztetni bennünket.

Az első: arra, hogy milyen pusztító hatása van a bűnnek. Amikor Jézusra nézünk a kereszten, látnunk kell: ez az, amibe a bűn került. Ez az ára. Isten emberré lett, és a mi bűneink miatt ez történt – ez volt az ára. Ilyen a bűn – ez történik velünk a bűn következtében. A kereszt láttán a szívünknek meg kell rendülnie: „Ez ott az én bűnöm!” Ezért van ott a corpus.

A másik szempont pedig: nem Jézus szenvedésének mélysége az, ami megvált bennünket, hanem szeretetének mélysége. A kereszt másik üzenete tehát Isten megállíthatatlan, hűséges, önátadó, áldozatos szeretete. Igen, ez az én bűnöm ára – de ez mutatja azt, amennyit én Istennek érek. És ez hihetetlen. Isten úgy gondolja, hogy számára annyit érek, hogy Fia az életét is feláldozza értem. Isten ennyire taksál engem. Mert Ő ennyire értékesnek tart. Ez megdöbbentő. Isten azt gondolja, hogy érdemes vagy arra, hogy Fia halálát adja érted. Érdemes vagy rá, hogy Isten Fia azt mondja: „Érted élek, érted szenvedek, érted halok meg.” Nem a szegek tartották Őt a kereszten, nem is a mi bűneink, hanem az Ő szeretete – irántad.

Elképesztő, hogy így szeret valaki. De így vagy szeretve! És akkor Jézus kimondja azokat a szavakat: „Éloi, Éloi, lamma szabaktáni” – „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” Sokan ezen meglepődnek. Hogy történhetett ez? Isten megtapasztalta az Istentől való elhagyatottságot? Nos, Jézus nem volt elhagyatva. Igen, belépett a sötétség mélyébe, talán az elhagyatottság megtapasztalásába is, de tudta, hogy nem hagyták el. Isten soha nem hagy el. Ugyanakkor Jézusnak a legfájdalmasabb talán nem is a fizikai szenvedés volt, hanem a lelki része, annak megtapasztalása, amiben az emberiség él: ez pedig az, hogy a bűn miatt elszakadtunk Istentől. Ezt később Izajás próféta fogalmazza meg szépen. A bűn elválaszt minket Istentől. Jézus pedig magára vette bűneinket, így átélte emberként ezt a fajta elszakítottságot. És ez a legfájdalmasabb. Ugyanakkor Jézus ezzel a mondattal imádkozik, a 22. zsoltárt idézi, annak első sorát. A teljes zsoltárt foglalja össze ezzel a mondattal, ami végül Isten dicsőítésével zárul. Amikor tehát a 22. zsoltárt imádkozzuk – akár reggel, akár máskor –, látjuk, hogy valóban erről szól: „Szólítalak nappal, Istenem, s nem hallod, szólítalak éjjel, s nem adsz feleletet” (Zsolt 22,4).

Jézus napok óta ébren van, megkínozva, széttépve, véresen: „Én csak féreg vagyok, nem ember, az emberek gúnytárgya s a népek megvetettje” (Zsolt 22,8). Ez történik most: „Mind, aki lát, gúnyt űz belőlem, elhúzza száját és csóválja fejét” (Zsolt 22,9). Ugyanezt mondják: „Az Úrban bízott, hát mentse meg, segítsen rajta, ha szereti!” (Zsolt 22,10).  „Szálljon le a keresztről, akkor majd hiszünk neki!” (Mk 15,32). A zsoltár így folytatódik: „Olyan vagyok, mint a kiöntött víz. Csontjaimat szétszedték, szívem, mint a viasz, szétfolyt bensőmben” (Zsolt 22,16ab). A keresztre feszítéskor gyakran kiugrasztották a vállízületeket.

„Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt” (Zsolt 22,17). Mióta nem ivott vizet Jézus? Ráadásul ilyen vérveszteség mellett! „Kutyák falkája ólálkodik körülöttem, s gonosztevőknek serege zár körül. Kezemet és lábamat összekötözték” (Zsolt 22,16c). „Megszámlálhatom minden csontomat; ők néznek és bámulnak” (Zsolt 22,19).

Ez a zsoltár szinte prófétai módon írja le a keresztre feszítést. És Jézus nemcsak a fájdalmat idézi fel ezzel az első mondattal, hanem a zsoltár végét is: „Csak őelőtte borul le a földnek minden hatalmassága, előtte hajolnak meg mind, akik a porba visszatérnek, és lelkem neki fog élni. Nemzetségem neki fog szolgálni. Az Úrról beszélnek majd az eljövendő nemzedéknek, igazságosságát hirdetik a jövő népének: ő vitte ezt végbe” (Zsolt 22,31-32).

Ez a történet vége. A feltámadás. Nem a kereszté az utolsó szó. Isten mindezt értünk teszi, mert bűneink halált érdemelnek, de Ő magára veszi ezt a halált. És nemcsak meghalt érted – fel is támadt érted. Fel is támadt értem. Ezért dicsőítjük Őt.

Ez Márk evangéliumának utolsó napja, a második messiási ellenőrzőpontunk végpontja.

Adjunk hálát Istennek, imádkozzunk egymásért, hogy be tudjuk fogadni ezt a szeretetet, az Ő kegyelmét – hogy most és minden nap Őt magát tudjuk befogadni.

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ezt a webhelyet a reCAPTCHA védi, és a Google adatvédelmi irányelvei és szolgáltatási feltételei érvényesek erre a védelemre.