137. nap: Dávid meggyászolja Absalomot

Korszak: Királyok kora

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged ma és minden nap. Kegyelmed megújul minden reggelre, és ma is a te örök hangodon szólsz hozzánk, azon a hangon, amely tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, mert a te Igéd, Jézus Krisztus, tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Köszönjük neked ezt a mai napot is. Köszönjük, hogy a tudás és a bölcsesség szavaival szólsz hozzánk, olyan szavakkal, amelyek még a bűnbánatot is felfakasztják a szívünkben, amikor ellenállással találkozunk saját magunkban, amikor belső bukást élünk át. A 38. zsoltárban a bűnbánat szavait adtad ma nekünk, olyan szavakat, amelyek bizalmat fejeznek ki irántad, amikor a leginkább szükségünk van rád, és amikor a legkevésbé érdemlünk meg téged. Ilyenkor szeretetedet és irgalmadat adod nekünk — amikor a leginkább szükségünk van rá, és a legkevésbé érdemeljük meg. Ezért dicsőítünk téged, és hálát adunk Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Most pedig jöjjön a mai naphoz kapcsolódó két gyors gondolat. Először is a Krónikák könyvéről: Emlékszel, mennyi névvel indult? Az volt a cél, hogy bemutassa Izrael népének – főként Dávid király nemzetségének – a származását, különösen Júda törzsét, mert ebből a vonalból születik majd a Messiás. Most pedig újabb névsorokat kaptunk, ezúttal a papokhoz, Lévi törzséhez kapcsolódóan. A krónikás szeretné emlékeztetni az olvasót: „Bár kemény időket éltünk át, Isten megígérte, hogy lesz egy királyság, ami örökké tart és egy istentisztelet, amely örökké dicsőséget ad neki.” Ezért van a fókusz a királyi és a papi vonalon – Júda és Lévi leszármazottain.

Egy másik dolog – tegnap olvastunk Lévi törzsének családjairól, és azok új feladatairól, ugye? Áron a pap, de ott van a másik három fiú Lévi törzséből, akik olyan feladatokat láttak el a templomban, amelyek nem papi feladatok voltak. Nem tudom, észrevetted-e, de Dávidot többször is úgy írják le, mint aki efodot, tehát papi felsőruhát visel, és az Úr elé járul. Az ember ilyenkor elgondolkodhat: „Várjunk csak! Dávid pap?” Világos előttünk, hogy Dávid Júda törzséből származik, és azt is világosan tudjuk, hogy csak az lehet pap, aki Lévi törzséből való, és azon belül is Áron családjából. Dávid időnként efodot vesz fel, papok ruháját viseli, és úgy tűnik, bizonyos módon részt is vesz a papi tevékenységekben. De fontos megjegyezni, hogy bár Dávid részt vesz a dicsőítésben – például számos éneket, azaz zsoltárokat ír, amelyeket az istentiszteleten használnak –, és aktív a templomi dicséretben, még efodot is visel, de Dávid mégsem pap. Ha az lenne, akkor olyan lenne – ahogy egyesek mondják –, mint egy Melkizedek rendje szerinti pap, ami egy teljesen más dolog, de valamit előre vetít. Mit is?

Jézus, a Zsidókhoz írt levél szerint, Melkizedek rendje szerinti pap, mert Jézus sem Lévi törzséből származott. Így Dávid, mint király, nemcsak Jézus királyként való megjelenésének előképe – hiszen Jézus királynak mondja magát —, hanem bizonyos értelemben a Melkizedek-féle papságot is előrevetíti. Viszont ha valaha is azon gondolkodtál, hogy talán Dávid pap, hiszen többször megy az Úr elé, úgy öltözve, mint egy pap, akkor most már tudod, hogy a látszat ellenére, ő nem pap. És látunk ilyet mások esetében is, például Saul áldozatot mutat be. Nem kellett volna… Majd a Királyok könyvében más királyokat is látunk, akik áldozatot mutatnak be, és meg is haltak emiatt. Mert ez nem egyfajta szerep, amit valaki csak úgy magára vehet. A papság Isten ajándéka, amit egyeseknek megad – Áron családjából, Lévi törzséből való embereknek.

Most vissza a 2Sámuel 19. fejezetéhez – ez igazán fontos pillanat, mert itt történik néhány dolog, ami újra megmutatja Dávid törékenységét, gyengeségét és jóságát. Először is: itt van Dávid, aki gyászolja fiát, Absalomot. Már tegnap is megfigyeltük, milyen erőteljes ez, sőt, tragikusan szép: egy apa szeretete a fia iránt. „Ó, bár én haltam volna meg helyetted!” (2Sámuel 19,1).

De mi történt? Dávid ezzel szégyent hozott mindazokra, akik harcoltak érte. Emlékezzünk: húszezer ember halt meg azon a napon, hogy Dávid királyságát megőrizzék, hogy harcoljanak a pártütés ellen, amely éppen zajlott, hiszen sokan Absalomot követték. Húszezer ember halt meg Dávid trónjáért. És most itt látjuk Dávidot, aki azt mondja: „Ó, bár én haltam volna meg Absalom helyett!” (2Sámuel 19,1). És azt mondja az Írás, hogy amikor az emberek meghallották, hogy a király bánkódik a fia miatt, úgy lopakodtak vissza a városba, mint a katonák, akik szégyenkezve térnek vissza, mert menekültek a csatából. Mit tesz Joáb? Joáb a hatalom képébe mondja az igazságot. A király elé áll, és azt mondja: „Ma szégyenbe borítottad embereid arcát, akik ma megmentették az életedet” (2Sámuel 19,6). Azt mondja: „Ma megmutattad, hogy sem a sereg vezére, sem az emberek nem jelentenek neked semmit. Igen, most már tudom: Azt találnád helyénvalónak, ha Absalom életben maradt volna, mi meg ma mind elestünk volna” (2Sámuel 19,7).

Joáb tehát észhez téríti Dávidot. És ez gyakran megtörténik velünk is. Olykor úgy vagyunk, mint Dávid: a veszteség elhomályosítja azt, amink még van. Vagy valakinek az elvesztése elhomályosítja azt a tényt, hogy még mindig vannak emberek az életünkben, akik szeretnek minket, és akiket nekünk is szeretnünk kell, akik még mindig itt vannak. És gyászolhatunk – persze, hogy gyászolhatunk –, de egy ponton túl el kell ismernünk, hogy mások is vannak itt, és mi vagyunk az egyetlenek, akik szeretni tudják őket. Így hát Dávidnak ki kellett kecmeregnie ebből az állapotból. Nyilvánvalóan fájó pillanat ez számára, hiszen egyik fia meghalt a csatában. De ugyanez a fia próbálta megölni őt, és a családja többi tagját is. Joáb tehát jó dolgot tesz: észhez téríti Dávidot.

Később Dávid megbocsát Siminek – ő volt az, aki átkozta és kövekkel dobálta, amikor éppen menekült Jeruzsálemből. Most visszatér hozzá, és bocsánatot kér. De van egy nagyon érdekes pillanat: Dávid törzse, Júda, újra megerősíti őt királyként Izraelben. Izrael többi törzse – a másik tíz törzs –pedig azt kérdi: miért nem vehettünk részt ebben? Sokan közülük Absalomot követték, és mivel nem fogadták őket azonnal vissza, nem vonták be őket rögtön, máris látszanak a későbbi lázadás csírái, amely Salamon halála után következik be. Látni lehet, hogy bár a tizenkét törzs újra egy királyságban él együtt, mégis megosztottság van közöttük. Dávid a teljes egységre törekszik, akkor is, ha nemrég Izrael törzseiből sokan ellene harcoltak. Dávid világosan kijelenti a 2Sámuel 19-ben, hogy végső soron azt akarja, hogy Izrael törzsei teljes szívből fogadják vissza őt királyuknak. Nem fogja erőszakkal visszavenni a trónt, amíg ők nem fogadják el őt.

Csak pár dolgot mondanék előre, ahogy haladunk tovább: az egyik dolog, amit továbbra is figyelni fogunk, az az, hogy mikor cselekszik Dávid bölcsen, és mikor cselekszik balgán; mikor cselekszik bátran, és mikor cselekszik gyáván. Bármelyik előfordulhat, ugye? Mert ez az igazság, és az igazság az, hogy ezekben a szereplőkben gyakran magunkra ismerhetünk. Láthatjuk, hogy nincs olyan emberi lény, aki teljesen jó lenne, és nincs olyan emberi lény sem, aki teljesen gonosz lenne, hanem mindannyian változóak vagyunk. Még a hőseinkben is együtt van a jó és a rossz, a sötétség és a világosság. Ez pedig újra emlékeztet minket arra, hogy mindannyiunknak szüksége van Isten kegyelmére – mindannyiunknak. Még annak is, aki úgy érzi, stabilan áll. Neki is vigyáznia kell, hogy el ne essen… Ezért imádkozunk egymásért. Én imádkozom érted. Kérlek, te is imádkozz értem! Köszönöm.