XIV. Leó pápa katekézise: A feltámadás csöndesen átalakítja szívünket

Jézus Húsvétjáról szóló katekézis-sorozatában Leó pápa ezúttal a feltámadás egy meglepő vonásáról elmélkedett, Krisztus alázatosságáról. Nem feltűnést keresve, hanem diszkréten közelít hozzánk és akarja fölhevíteni a szívünket. Életünk legnehezebb próbatételein is segít a szeretet és a remény, ami Istentől jön.

Közel hatvanezer hívő vett részt a szerdai általános audiencián október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén: köztük egy népes magyar delegáció Erdő Péter bíboros, Udvardy György veszprémi érsek, Ternyák Csaba egri érsek vezetésével. A kihallgatás végén Erdő Péter bíboros a Szentatya elé járult.

Leó pápa katekézisében arról beszélt, hogy Jézus nem feltűnést keresve, angyalok seregével jelenik meg a tanítványoknak, nem látványos gesztusokkal és ünnepélyes beszédekkel tárja föl a világegyetem titkait. Éppen ellenkezőleg, diszkréten közelít, mint egy éhes utazó, aki egy falat kenyeret kér.

“És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymásnak: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,30-32)

Mi is inkább hatásos megjelenésre, hatalma megmutatására, mindent elsöprő bizonyítékokra vártunk volna. De az Úr nem ezt keresi, hanem a közelséget, a normális nyelvezetet választja, egy asztalhoz ül velünk. Ez értékes üzenetet hordoz számunkra: a feltámadás nem egy színpadi fordulat, hanem egy csöndes átalakulás, ami értelemmel tölt meg minden emberi gesztust. A feltámadt Jézus megeszik egy darab halat tanítványai előtt: ez nem részletkérdés, hanem annak a megerősítése, hogy testünk, kapcsolataink, történetünk nem üres burok, amit el kell dobni, hanem az élet teljességére hivatott. Aki feltámad, nem elillanó szellemmé válik, hanem mélyebb szeretetközösségre lép Istennel és a testvérekkel, egy olyan emberségben, amit átalakított a szeretet.

Krisztus Húsvétjában minden kegyelemmé válhat – folytatta katekézisét a pápa. Még a leghétköznapibb dolgok is: az evés, a munka, a várakozás, a lakás rendezése, egy barát támogatása. A feltámadás nem veszi el az életből az időt és a fáradozást, de megváltoztatja annak értelmét, ízét. Minden gesztus, amit hálával és szeretetközösségben végzünk megelőlegezi Isten Országát. Van azonban egy akadály, ami gyakran megnehezíti, hogy fölismerjük Krisztus jelenlétét a mindennapokban: mégpedig, hogy mi sebek nélküli örömöt várunk. Az emmauszi tanítványok szomorúan mennek, mert más befejezésre számítottak, egy olyan Messiást vártak, aki nem ismeri a keresztet. Még az üres sír híre sem készteti mosolyra őket. Jézus azonban melléjük szegődik és türelmesen rávezeti őket arra, hogy a fájdalom nem az ígéret megszegése, hanem az az út, amelyen keresztül Isten kinyilvánította szeretete mértékét.

Amikor végül asztalhoz ülnek vele és megtörik a kenyeret, felnyílik a szemük, és észreveszik, hogy már hevült a szívük, még ha nem is tudtak róla. Ez a legnagyobb meglepetés: rájönni, hogy a csalódás és a fáradtság hamuja alatt még izzik a parázs, és csak arra vár, hogy felszítsák – mutatott rá a Szentatya. Krisztus feltámadása arra tanít minket, hogy nem létezhet olyan nagy csalódás vagy bűn, ahova ne érhetne el a remény. Nem létezik végleges bukás, nincs örök éjszaka, örökké nyitott seb. Akármennyire is távol érezzük magunkat, elveszettnek vagy méltatlannak, semmi nem olthatja ki Isten szeretetének erejét.

Olykor azt gondoljuk, hogy az Úr csak az imában vagy a lelki buzgalom pillanataiban látogat meg minket, amikor a helyzet magaslatán érezzük magunkat, amikor életünk rendezettnek és világosnak tűnik. A Feltámadott viszont éppen a legsötétebb helyeken áll mellénk: kudarcainkban, megromlott kapcsolatainkban, a hétköznapok fáradozásai közepette, melyek vállunkra nehezednek, a kétségekben, melyek elbátortalanítanak minket. Számára nem vagyunk idegenek, létezésünk legapróbb töredékében sem. A feltámadt Úr ma mellénk áll, valamennyiünk mellé, miközben járjuk utunkat, és végtelenül finoman azt kéri, hogy hagyjuk fölhevíteni a szívünket. Nem zajosan erőlteti magát ránk, nem várja el, hogy azonnal fölismerjük. Türelemmel várja a pillanatot, amikor szemünk felnyílik és észrevesszük baráti arcát, mely képes a csalódást bizakodó várakozássá alakítani, a szomorúságot hálává, a beletörődést reménnyé tenni.

A Feltámadott csak meg akarja mutatni jelenlétét, mellénk szegődni az úton, fellobbantani bennünk a bizonyosságot, hogy az ő élete erősebb minden halálnál. Kérjük a kegyelmet, hogy fölismerjük alázatos és diszkrét jelenlétét, hogy ne várjunk próbatételek nélküli életet; hogy fölfedezzük: valamennyi fájdalom, ha szeretet lakik benne, a szeretetközösség helyévé válhat. És így, mint az emmauszi tanítványok, mi is úgy térünk haza, hogy öröm izzik a szívünkben. Egyszerű öröm, ami nem törli el a sebeket, hanem megvilágítja azokat. Olyan öröm, mely abból a bizonyosságból születik, hogy él az Úr, velünk halad, és minden pillanatban megadja nekünk az újrakezdés lehetőségét – zárta szerda délelőtti katekézisét XIV. Leó pápa.

Forrás: Vatican News