Ward Mária: A hit iskolája Angliában, „a történelem legsötétebb óráiban” – Szentek élete

Ward Mária – rendalapítónő

* Mulwith, Anglia, 1585. január 23. + Hewarth, 1645. január 30.

Mária 1585. január 23-án született, amikor I. Erzsébet idejében a katolikusokat minden módon üldözték. Olyan környezetben nőtt föl, mely szilárdan kitartott a katolikus Egyház iránti hűségében, s vallását buzgón gyakorolta. Szülei gyakran kockáztatták életüket, amikor papot rejtettek el a házukban. Mária kisgyermekként néhány évet töltött nagyanyjánál, aki a hite miatt tizenegy évig ült börtönben. Mária éber lélekkel fogadta magába a nagy angol hitvallókról és vértanúkról szerzett híreket.

Isten gazdag adományokkal halmozta el: kiemelkedő természetes bájjal, világos értelemmel és hajlíthatatlan akaraterővel; ő pedig föl is használt mindent, hogy mindig mindenben Isten nagyobb dicsőségére járjon el.

Korán megérezte szerzetesi hivatását. Mivel Angliában minden kolostort feloszlattak, célját külföldön akarta elérni. Családja és barátai ellenezték tervét; árulásnak tűnt számukra, hogy olyan időben, amikor a fenyegetett angol egyház rászorul minden hű gyermeke tevékenységére, valaki a kolostor békéjébe akar visszavonulni. Ugyanakkor a westmorelandi gróf örököse Mária kezére pályázott, s ezzel a házassággal sokat nyert volna a katolikusok ügye. Kezdetben Mária gyóntatóatyja is úgy látta, hogy ez a kapcsolat Isten akarata, de hamarosan felismerte tévedését.

A huszonegy éves Mária a klarisszák kolostorába került a flandriai Saint- Omerban.

A rend megválasztásában teljesen papi tanácsra hagyatkozott; kívánsága csak az volt, hogy „a legszigorúbbat válassza, hogy lelkét ne csak részben, hanem teljesen és mindenestül Istennek adhassa”. Azt remélte, hogy egészen a szemlélődésnek és a zsolozsmának élhet majd, de helyét a kolduló nővérek között jelölték ki. Naponta be kellett járnia a környék falvait, hogy élelmet gyűjtsön a kolostor számára, gyakran gúnyos szavak kíséretében és roskadásig kimerülve. Nehezítette helyzetét a térdén támadt gennyes kelevény. Mária mindenben Isten akaratát látta, de a kolostor általános vizitátora egy év múlva alkalmatlannak találta erre az életmódra. Letette tehát a szerzetesi ruhát, elhagyta a vallon konventet.

Egy sugallat hatására ugyanott kolostort akart alapítani a klarissza rend angol tagjai számára, s erre a célra fordította vagyona nagy részét. Novíciaként belépett az új kis közösségbe, ahol imádkozva és vezekelve mélységes belső békét élvezett. Csakhamar megérezte azonban, hogy Isten ellenállhatatlan erővel ragadja meg. Csak azt értettem meg, hogy ez valami jó és Isten akarata szerinti dolog lesz.”

Hónapokon át próbálta Mária főnöknője parancsára félretenni ezt a megbizonyosodást, amit elöljárója szerint az ördög sugallt, hogy a számára oly kedves kolostori életet megzavarja. Végül azonban föl kellett ismernie Isten egyértelmű hívását, s a megnemértések és megvetések közepette elhagyta a kolostort.

Miután így három évet Európában töltött, visszatért a családjához Londonba. A következő hónapokat világi apostolkodással töltötte. Haldoklókat és betegeket látogatott, előkészítette őket a pap jövetelére, gyermekeket oktatott a hitigazságokra, gondozta a szegényeket, báli ruhában elvegyült a nemesi társaságban, arra gondolva, hogy itt is embereket vezessen vissza az Istenhez. Mária csakhamar talált fiatal munkatársakat. Amit azonban tenni tudtak, csekély volt. Szükségesnek látszott, hogy Anglia fiatalságát a hit alapjaira oktassák.

Mária biztos helyen, a kontinensen telepedett le, első hét társnőjével és növendékeinek egy csapatával, s Saint-Omerben megalapította első iskoláját. Az oktatás és (járványos időkben) a betegek ápolása mellett az „angolkisasszonyok” a kor özvegyi ruhájába öltözve apácaéletet éltek, de klauzúra és zsolozsma nélkül. Voltak, akik ezt nehezményezték, mert az Egyház hagyományában nem volt rá példa. Azt kívánták Ward Máriától, hogy közösségével csatlakozzék valamelyik meglévő női rendhez, s jóváhagyott regula szerint éljen. Ő ezt elutasította, de nem tudta megmagyarázni, hogy valójában mit akar, miután évek óta ő maga sem volt egészen tisztában ezzel. Végre 1611-ben megkapta Isten titokzatos útmutatását, s fölismerte célját. Hivatásának fölismerése minden nehézséggel szemben megkönnyítette dolgát. Arra törekedett, hogy ne állítson önmagában semmiféle akadályt Isten akarata teljesedésének, azaz Isten végrehajthassa általa művét.

Miközben a tagok száma és munkája is megnövekedett a kontinensen, Mária visszatért Angliába, és Londonban megalapította első házát. Tevékenysége nem maradt sokáig elrejtve. Fejére nagy vérdíjat tűztek ki. Legelkeseredettebb ellensége, a canterburyi anglikán érsek azt mondta róla: többet ártott, mint sok pap, és szívesen kicserélte volna hat-hét jezsuitával. Miközben országszerte kutattak utána, tárgyalás végett önként az érseki palotába ment. Hiába várt azonban üldözőire, ezért belevéste nevét az egyik ablakba és elment.

Attól kezdve életének nagy részét a kontinensen töltötte; egyre újabb házakat alapított, és egyházi jóváhagyásért fáradozott. Ma érthetetlennek tűnhet, hogy eszméje – „valamiféle vegyes életmód”, tudniillik a kolostori élet összekapcsolása „a felebaráti szeretetnek a kolostoron belül el nem végezhető gyakorlataival” – oly nagy ellenállásra talált. Ennek történeti alapjai összetettek. Szerepet játszhattak benne a személyét és művét ért rágalmak, továbbá a jezsuita rend tagjainak ellenállása is, akik féltek a „második rendtől”. Mária következetes törekvése, hogy intézetét (Institutum Beatae Mariae Virginis, A Boldogságos Szűz Mária Intézete) közvetlenül a pápának rendelje alá, ellenfeleket támasztott számára a püspökök között is.

A Szentszék elé terjesztette intézetének tervét, római útra is vállalkozott, hogy ügyét maga tárja a pápa és a bíborosok elé; házat nyitott Rómában, hogy mindenki meggyőződhessen ügyének igaz voltáról – mindez nem tudta feltartóztatni az intézetre mért megsemmisítő csapást. Voltak már házai Saint-Omerben, Londonban, Liége-ben, Kölnben, Trierben, Rómában, Nápolyban, Perugiában, Münchenben, Bécsben, Pozsonyban, s az intézet taglétszáma már százakra emelkedett, amikor VIII. Orbán pápa 1631-ben kiadott bullájával feloszlatta kezdeményezését. Máriát, mint eretneket egy müncheni klarissza kolostorba zárták. Halálos betegen elmondhatta: „Sohasem mondtam vagy tettem semmit, sem nagyot, sem kicsit Őszentsége vagy a szent Egyház tekintélye ellen”. Inkább lemondott volna a haldoklók szentségéről, mint hogy a visszavonás látszatába keveredjen. Visszanyerte egészségét, és három hónap múlva elengedték a fogságból. Életműve darabokban hevert, házait föloszlatták, a nővéreket hazaküldték.

Mária azonban töretlen erővel indult el harmadik római útjára, és elérte a pápánál, hogy néhány társnőjével együtt az ő különleges felügyelete és oltalma alatt megnyisson egy házat, és lányok nevelésével foglalkozzék. Müncheni házát is visszaállíthatta. Lassanként újból növekedni kezdett alapítása.

Ekkor azonban úgy látta, hogy vissza kell térnie hazájába. Utolsó éveit Anglia megtérítésének szentelte Londonban és Yorkban. 1645. január 30-án halt meg.

Alapításának jóváhagyását nem érte meg. 1703-ban a szabályzata jóváhagyást nyert ugyan, de 1749-ben XIV. Benedek pápa megtiltotta, hogy rendalapítóként tiszteljék. Ezt a tilalmat 1908-ban X. Pius feloldotta, miután az angol- kisasszonyok rendjét már 1877-ben jóváhagyták.

XII. Pius a világi apostolok 1951-ben tartott kongresszusán úgy emlékezett meg Ward Máriáról, mint aki „a katolikus Angliával ajándékozta meg az Egyházat történelmének legsötétebb és legvéresebb óráiban”.