Vasárnapi ráhangoló: Nem az a kérdés, tudunk-e segíteni
A keresztény hit nem magánügy abban az értelemben, hogy közömbösek lehetnénk egymás sorsa iránt. Heiter Robert Gottfried atya a Vasárnapi ráhangolóban Ezékiel próféta szavai nyomán arra hívja fel a figyelmet: felelősséggel tartozunk egymásért, ezért nem mehetünk el szó nélkül a másik ember nehézsége, elbizonytalanodása vagy lelki válsága mellett.
Az olvasmányban az Úr így szól Ezékielhez: „Emberfia! Őrnek állítottalak Izrael háza mellé.” A prófétának nem csupán az a feladata, hogy meghallja Isten szavát, hanem az is, hogy továbbadja azt, figyelmeztesse és megtérésre hívja azt, aki rossz úton jár. Ha ezt elmulasztja, ő maga is felelőssé válik azért, hogy nem tett semmit.
Heiter Robert Gottfried atya szerint ezek a szavak nem kizárólag a papokra vonatkoznak. Mindannyiunknak feladatunk, hogy figyeljünk egymásra.
Gyakran hallani, hogy „a vallás magánügy”. Ez a gondolkodás olykor még egyházi közegben is megjelenik, például amikor valaki egy szentség kiszolgáltatását kizárólag szűk családi eseményként szeretné megélni. Természetesen vannak olyan benső dolgok, amelyek valóban Istenre és az emberre tartoznak. Ebből azonban nem következik, hogy ne lenne közünk egymás hitéhez, küzdelmeihez és üdvösségéhez.
„Nem mondhatjuk azt, hogy ez csak az ő dolga. Harcolja meg ő, gondolja át ő. Nem hagyhatjuk magunkra egymást” – hangsúlyozza az atya.
Az ősi szerzetesi hagyomány ezt a felelősséget a correctio fraterna, vagyis a testvéri helyreigazítás gyakorlatában fogalmazta meg. Ennek lényege nem a másik elítélése vagy fölébe helyezkedés, hanem éppen az, hogy szeretetből nem maradunk közömbösek iránta.
Ha azt látjuk, hogy valaki „gödörben van”, problémákkal küzd, kétségek gyötrik, meginog a hitében, eltávolodik a közösségtől, akkor nem elegendő udvariasan ráköszönni és továbbmenni mellette. Több közünk van egymáshoz ennél.
A másik ember iránti felelősség nagyon konkrét kérdésekkel kezdődik: Mi a baj? Mi történt veled? Miben tudok segíteni?
Heiter Robert Gottfried atya szerint még a kérdésfeltevésünket is érdemes megváltoztatni. Nem azt kell kérdeznünk, hogy „tudunk-e segíteni”, mert ebben már benne rejtőzhet a kibúvó keresése. A valódi kérdés így hangzik: akarunk-e segíteni, és ha igen, miben tudunk?
„Kötelességünk akarni. A másik üdvössége, a másik személye, a másik gondjai a mieink is.”
Ezékiel próféta képe, az őrszem alakja ezért ma is eleven üzenetet hordoz. A keresztény közösség nem egymás mellett élő, elszigetelt emberek gyülekezete. Olyan közösség, amelyben észrevesszük, ha valaki elfárad, elbizonytalanodik vagy segítségre szorul, és nem fordítjuk el a tekintetünket.
Mert nem viszonyulhatunk közönyösen egymáshoz. Felelősséggel tartozunk egymásért.
