Vasárnapi ráhangoló: Isten nem a tömegeket, hanem az igazakat keresi

„Három néniért misézzünk?” – gyakori, kissé savanyú kérdés ez, különösen nyáron, amikor sokan hiányoznak a templomból. De vajon valóban ez a kérdés? Heiter Robert Gottfried atya a Vasárnapi ráhangolóban a Teremtés könyvéből vett olvasmány alapján segít újraértékelni ezt a fájdalmas tapasztalatot: nem a tömeg számít, hanem az igazak hűsége – akkor is, ha csak kevesen vannak.

A vasárnapi olvasmányban (Ter 18,20–32) különös jelenet bontakozik ki: Ábrahám „alkut köt” Istennel Szodoma és Gomora megmentéséért. Először ötven igaz emberről esik szó, aztán negyvenötről, majd negyvenről, harmincról, húszról… végül már csak tíz igaz ember reménye marad. Ez a számháború azonban nem pusztán bibliai kuriózum – hanem rólunk szól.

Az atya szerint ez a történet nagyon is ismerős helyzetbe helyezi a mai keresztényt. „Teljesen mindegy, hogy a lövészárkok melyik oldalán állunk – papként vagy hívekként – abban egészen biztosan tetten érhetők vagyunk, hogy szeretünk nyavalyogni, panaszkodni, elégedetlenkedni.” Különösen akkor, amikor kevesen vannak a templomban.

A fájdalom érthető – de nem biztos, hogy jó helyen keressük a választ. „Hát minek tartsunk hétköznap miséket azért a három néniért?” – hangzik el gyakran, miközben szép miséket közvetít a Pax TV is. Ilyenkor jön a számolgatás: „kik az évelők, kik az egynyáriak, kik az esetleg felbukkanók?” – statisztikai kategóriák, amelyek könnyen elterelik a figyelmet a lényegről.

A Teremtés könyve arra tanít: nem az a fontos, hogy hányan vagyunk. Isten nem a számokra kíváncsi, hanem az igazakra. És talán nekünk sem kellene tömegekről álmodoznunk. „Ha az Isten meg tud elégedni 50, 45, 40, 30, 20, 10 igazzal – akkor mi miért nem tudunk?”

Az atya szerint az erőnk és a jövőnk nem a nagy számok valóságában rejlik, hanem „abban a kevésben, abban a néhányban, abban a pár ránézésre erőtlennek tűnőben, akinek a hűsége, a ragaszkodása, az eltéphetetlensége messze fölülírja a többiét.”

Nem rendezvényszervezők vagy statisztikusok vagyunk, hanem olyan emberek, akik tanúságot tesznek Istenről – akár sokak előtt, akár csak kevesek társaságában. Nem a számok bűvöletében kellene élnünk. A kevés jelenlévőben ott lehet az, amit Isten meg akar tartani, amiből új élet fakad.

A ráhangoló egyik kulcsgondolata egy népi bölcsességre épül: „Nem megfogni művészet, megtartani.” A megtartás pedig nem működik ítélkezéssel, bírálattal vagy kiutálással. Az a szeretet, ami valóban megtartó, nem azt nézi, ki hol ül, nem a „székecském” őrzéséről szól. A közösség akkor egészséges, ha nyitottan tud befogadni – azt is, aki mindig jön, és azt is, aki most tér vissza.

„Mert nincs székecském, nincsenek dedikált helyek” – mondja az atya. A templomban nem az számít, ki volt itt előbb, hanem az, hogy mindenki otthonra találjon. A hit közössége akkor élő, ha nem zár ki senkit, örömmel fogad mindenkit. A megtartó szeretet, amely a kevésre is épít, éppúgy a mai Egyház jövője, mint Ábrahám idejében egy város reménye.