2022. március 3., csütörtök
Egy hét. Pontosan egy hét telt el. Máskor ez a néhány nap egy szempillantás alatt elrepül, most viszont felért egy élettel. Pontosabban, ki tudja hány meg hány élet veszett oda a harctéren, hány meg hány család szakadt szét, hány meg hány élet munkája áll ma romokban? Ugyan mi távol vagyunk a puskaropogás zajától, a lángokban álló épületektől, mégis háború dúl itt is, leginkább a szívekben. Naponta számtalanszor teszünk fel egymásnak, vagy saját magunknak olyan kérdéseket, melyekre nem kaphatunk választ.
A délelőtti órákban látogatást teszünk az egyik óvodában, amely jelenleg menekült szállóként funkcionál. Állandó jeleggel nem sokan tartózkodnak itt, legtöbben átutazóban vannak. Megpihennek, mielőtt továbbindulnak a határ túloldalára. Az egyik család legkisebb gyermeke mindössze pár hónapos. Páratlan az itt dolgozók kitartása és segítőkészsége, szinte egy nap alatt mindent beszereztek, amire a kicsinek szüksége van. A konyhában épp elkészült a meleg ebéd, amit önkéntesek és az óvoda dolgozói szolgálnak fel. Hamarosan érkezik az egyik ittlakó édesanya és felajánlja segítségét. Nehezen telnek a napok ilyenkor …
Közben folyamatosan érkeznek a háború elől menekülő édesanyák és gyemekeik Kárpátaljára. A nagyobb városok már megteltek, így hozzánk is egyre többen jönnek. Az egyik óvodába húsz főt szállít egy busz Vaszilivkából (Kijev környékéről), a legkisebbek között vannak, akik még az 1 éves kort sem érték el. Rövid pihenő után a sofőrök visszaindulnak, megpróbálják elhozni az ottmaradtakat. A lakosok itt is példás magatartásról tesznek bizonyságot, néhány órán belül minden szükséges segítséget megadnak ahhoz, hogy senki semmiben ne szenvedjen hiányt.
A szomszédos falvakból érkezik a hír, hogy elkezdték kézbesíteni a behívókat. Felbolydulnak az emberek, férfiak, nők, akik még eddig kitartottak kétségbeesve keresik a megoldást. Menni vagy maradni bármi áron? Már senki sem tudja, mi a helyes döntés. Legtöbben azok közül, akik rendelkeznek „piros” útlevéllel családostul hagyják el otthonaikat. Inkábbb nem kockáztatnak. Ki tudja, hányan térnek majd vissza? Közben egyre több ukrán menekült telepedik le a környéken, házakat, lakásokat bérelnek, de egyre többen meg is vásárolják az ingatlanokat. Az eseményeket szemlélve rádöbbenünk: így fogy el a kárpátaljai magyarság, lassan, de biztosan…
– Folytatása következik. Kövesd a Katolikus.mát és imádkozz a békéért!
