Vasárnapi ráhangoló: „De minek?” – A kérdés, amely nem Krisztustól való
„De minek?” – A kérdés, amely gyakran megüli a modern ember lelkét. A Prédikátor könyvének sorai – „Minden hiábavalóság” – mintha visszhangoznának korunk emberének belső világában. Heiter Róbert Gottfried atya vasárnapi elmélkedése arra hív, hogy szembenézzünk ezzel a bénító életérzéssel, és Krisztusra szegezzük tekintetünket, akinél ez a kérdés soha nem merült fel.
Az ószövetségi olvasmány keserű őszinteséggel beszél az emberi élet hiábavalóságáról: a fáradozásról, amelynek gyümölcsét mások élvezik; az álmatlan éjszakákról; a szív nyugtalanságáról. Ezek a sorok nem csupán egy kor emberének panaszai – hangsúlyozza az atya –, hanem örök érvényű tapasztalatok. A modern ember pedig nem filozofálja túl a dolgot: egyszerűen csak megkérdezi – de minek?
A kérdés különösen fájdalmasan csendül idősebbek ajkán, akik úgy érzik, életük vége felé már nincs értelme erőfeszítéseknek, változásnak vagy éppen lelki megújulásnak. De épp ez a „lelki öregedés”, a belső lendület elvesztése, az, ami elidegenít a reménytől. Heiter atya szerint viszont van egy biztos kapaszkodó: Krisztus szeretete.
Jézus életében nem volt hiábavaló, nem volt fölösleges, nem volt „talán”. Nem kérdezte: „De minek?” Minden tette szeretetből fakadt – nem önmaga megdicsőítéséért, hanem értünk. Ez a fajta egészséges szeretet az, ami ki tud húzni minket az élet fásultságából, a panaszokból és sóhajtozásokból.
A lelkipásztorok sem mentesek a „de minek?” kérdés súlyától – vallja be őszintén Heiter atya. Fogyó nyájak, csökkenő hatás, kiüresedett eszközök – ezek könnyen elbizonytalanítják az embert. De ha visszatalálunk a szeretet eredeti forrásához, és nem önmagunkért, hanem másokért élünk, akkor eltűnik a kérdés. Akkor az élet válik válasszá.
„Ha Krisztusra nézünk, aki értünk élt, halt meg és támadt föl, akkor ez az egy kérdés – de minek? – soha nem fog elhangzani ajkunkról.” – zárja gondolatait az atya. Mert a szeretet, amely nem önmagába zárul, hanem kiárad, soha nem lehet hiábavaló.
