Vasárnapi ráhangoló: Az élet sebeiből születik a bölcsesség

A bölcsességet nem lehet egy tanfolyamon megszerezni, és diplomát sem adnak róla. Lassan, az örömökön, a kudarcokon, a fájdalmakon és az Istennel megélt tapasztalatokon keresztül érlelődik ki bennünk – hangsúlyozta Heiter Robert Gottfried atya a Vasárnapi ráhangoló legújabb adásában.

A vasárnapi olvasmányban Isten álmában megjelenik Salamonnak, és különleges lehetőséget kínál neki: bármit kérhet tőle. Az ifjú király azonban nem hosszú életet, gazdagságot, hatalmat vagy ellenségei pusztulását kéri, hanem „éber”, bölcs és értő szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és igazságosan vezethesse a rábízott népet.

Gottfried atya rámutatott: amikor az ember lehetőséget kap arra, hogy megfogalmazza legmélyebb vágyait, gyakran egészséget, sikert, biztonságot és hosszú életet kér. Mindezek önmagukban érthető és természetes kívánságok. Salamon kérése azonban túlmutat saját kényelmén és boldogulásán: olyan belső látást kér, amely képessé teszi arra, hogy jól szolgáljon másokat.

Gottfried atya ezt a keresztelők tapasztalatával szemléltette. A szertartás kezdetén a pap megkérdezi a szülőket, mit kérnek gyermekük számára Krisztus Egyházától. Bár a helyes válasz a keresztség, előfordul, hogy a családtagok egészséget, boldogságot, gazdagságot vagy sikeres életet említenek. Ezek a válaszok arról tanúskodnak, hogy az ember ösztönösen szeretné megóvni szeretteit minden nehézségtől.

A keresztelés ugyanakkor nem csupán egy család magánügye. Gottfried atya azért szeret szentmise keretében keresztelni, mert az újonnan megkeresztelt gyermek az egész közösség számára a remény jele: annak ígérete, hogy lesznek, akik a következő nemzedékben is helyet foglalnak majd a templom padjaiban.

A bölcsesség nem megtanulható, de eltanulható

Az adás a nagyszülők ünnepéhez kapcsolódva különösen is az idősebb nemzedék életében felhalmozódott bölcsességre irányította a figyelmet. Gottfried atya szerint a bölcsesség talán az egyetlen, ami nem tanulható meg hagyományos értelemben, mégis eltanulható azoktól, akik előttünk járnak.

A fiatal ember lehet tehetséges, intelligens, tájékozott és gyors észjárású, a bölcsességhez azonban ennél több kell. Ahhoz időre, türelemre és egymásra rétegződő élettapasztalatokra van szükség. A valódi bölcsesség nem puszta tudás, hanem belsővé vált tapasztalat: olyan értő szív, amely már nemcsak látja, hanem megfelelően értelmezi is az élet eseményeit.

„Erről nem adnak diplomát” – fogalmazott Gottfried atya. A bölcsességről gyakran az ősz haj, a kérges kéz, a meghajlott hát vagy a barázdált arc tanúskodik. Ezeken nem egyszerűen az idő, hanem a megélt élet hagyott nyomot.

Nem a megkímélt élet tesz bölccsé

A lelkipásztor arra is figyelmeztetett, hogy korunk embere igyekszik minden fájdalmas, kellemetlen és kényelmetlen tapasztalatot kizárni az életéből. Megpróbáljuk előre elkerülni a szenvedést, a veszteséget és a gyötrelmeket, miközben megfeledkezünk arról, hogy Isten iskolájában ezek is leckék lehetnek.

Nem arról van szó, hogy keresnünk kellene a szenvedést, vagy hogy minden fájdalmat önmagában jónak kellene tartanunk. A nehézségek azonban formálhatnak, érlelhetnek, és hozzájárulhatnak ahhoz, hogy együttérzőbbé, türelmesebbé és tisztábban látóvá váljunk.

A bölcsesség ezért nem feltétlenül a megkímélt élet gyümölcse. Sokkal inkább annak az életnek a termése, amelyben az ember nem menekül el minden megpróbáltatás elől, hanem engedi, hogy Isten a történteken keresztül is alakítsa.

Ne csak látszani akarjunk, hanem engedjük, hogy Isten neveljen

Gottfried atya szerint életünkben olykor „spirituális plasztikai sebészetet” végzünk: szeretnénk eltüntetni magunkról a küzdelmek, a sebek és az idő nyomait. Úgy akarunk mutatkozni, mintha sértetlenek, erősek és változatlanok lennénk.

A keresztény élet célja azonban nem az, hogy valaminek látszódjunk, hanem hogy valóban azzá váljunk, akivé Isten formálni szeretne bennünket. Ehhez hagynunk kell, hogy ő is tegye a dolgát, még akkor is, amikor nevelése kényelmetlen vagy fájdalmas.

Az öregedés kívülről az erő fogyatkozásának és az idő visszaszámlálásának tűnhet. Isten szemével nézve azonban sajátos értéknövekedés is lehet. Az évek során megszülethet bennünk az az értő szív, amelyet Salamon kért: a képesség, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, hogy helyesen lássuk önmagunkat, embertársainkat és Isten akaratát.

A nagyszülők jelenléte ezért nem csupán családi emlék vagy érzelmi kötődés. Életük annak tanúsága lehet, hogy az ember a próbatételek között is növekedhet, és hogy az Istennel megélt évek nem egyszerűen elmúlnak, hanem bölcsességgé érlelődhetnek bennünk.