Vasárnapi ráhangoló: A szentek megszámlálhatatlan sokaságának ünnepe
Mindenszentek főünnepén Heiter Robert Gottfried atya a Jelenések könyvének látomásából indul ki, amelyben János akkora sereget lát, hogy meg sem lehet számlálni. Az elmélkedés azokra irányítja figyelmünket, akiknek nincs külön ünnepük, oltárképük vagy ereklyéjük, mégis ott lehetnek a szentek megszámlálhatatlan sokaságában. Közben pedig arra is emlékeztet: mindnyájunkat ugyanerre hívott az Isten – hogy szentek legyünk, ahogyan ő maga is szent.
A Jelenések könyvében János először száznegyvennégyezer megjelöltről hall, majd akkora sereget lát, „hogy meg sem lehetett számlálni”: minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből állnak Isten előtt. A száznegyvennégyezer tehát nem egyszerű darabszámként áll előttünk, hanem a teljesség képeként, amelyet rögtön követ a megszámlálhatatlan sokaság látomása.
Amikor Mindenszentek ünnepén az Egyház összes szentjére gondolunk, könnyen azok jutnak eszünkbe, akiknek nevét ismerjük, akik bekerültek a liturgikus naptárba, akiknek templomokat szenteltek, ereklyéit őrizzük, vagy akiknek képmásával templomaink falain találkozunk. Ők azonban csak egy részét jelentik annak a megszámlálhatatlan sokaságnak, amelyről a Jelenések könyve beszél.
Mi van azokkal, akiknek nincs külön ünnepük, oltárképük vagy ereklyéjük? A mamával, a nagyival, a kedvenc nagynénivel, a jó szomszéddal? Azokkal, akik talán névtelenül jártak közöttünk, mégis úgy emlékezünk rájuk, hogy életükben volt valami abból a szeretetből, jóságból és hűségből, amely Isten felé mutatott? Mindenszentek az ő ünnepük is: mindazoké, akik eljutottak Istenhez, bár nevüket nem őrzi az Egyház hivatalos naptára.
A cikk a hirdetés után folytatódik…
Ez a szentség nem társadalmi rang vagy státusz kérdése. Lehet valaki édesanya vagy édesapa, nagyszülő, orvos, ápoló, tanár vagy bárki, aki a hétköznapokban járta végig azt az utat, amelyre Isten meghívta. A kérdés nem az, hogy került-e róla kép egy templom falára, hanem az, hogyan válaszolt arra a hivatásra, amelyet Istentől kapott.
Ne felejtsük el: mindnyájunkat ugyanerre hívott az Isten. Arra, hogy szentek legyünk, ahogyan Ő maga is szent. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy mindegyikünk oltárra kerül, bekerül a naptárba, vagy freskókon mosolyog majd a templomok faláról. A hivatás azonban ugyanaz: azt az utat járni, amelyen a Szent szentté formál bennünket. Ez az út sokszor beláthatatlannak és teljesíthetetlennek tűnik, mégis ez keresztény életünk végső iránya.
Mindenszentek ezért nem csupán azok ünnepe, akik már célba értek. Bennünket is figyelmeztet arra, hogy embernek lenni minden körülmények között fantasztikusan szép feladat – de a mi hivatásunk még ennél is több. Minket a Szent hívott arra, hogy szentté legyünk.
