Város a faluért?
Örökzöld téma a falusi-városi ellentét, versengés, a népi kontra urbánus vita, talán sosem lehet vele zöld ágra vergődni. Igaz, hogy városon már alig van zöld, minden inkább poros, szürke. De ott pörög az élet, forog a pénz, elérhetőbb a kényelem, biztosabbak az egészségügyi és nevelési szolgáltatások, könnyebb a karrier útját egyengetni. Hát még az éjszakai élet!… Emlékszem, évekkel ezelőtt, amikor városi pasztorációba kerültem, fiatal hittanosaimmal egy pizzázóba mentünk. Bőrdzsekiben, kalapban voltam, bátran a sarkamra lépegettem közöttük, egyszer csak az egyik megszólal: „pap bácsi, maga pont olyan, mint egy «băiat de cartier» (értsd: lakótelepi csávó)! … Mire a másik még ráerősített: s „milyen tramplis menése van”…!
Ehhez képest falun, nem ér annyi inger… Ezért több a buta, primitív tapló, igénytelen ember. Ezért is unalmas falun lakni, ott, ahol „a zöld pázsit a szegénység jele”. Hm… Halkan jegyzem meg, hogy a tizediken lakó városi proli is, ha elkezdi fúrni a szöget a betonfalba, – a rózsaszínű gombolyagot kerengető macskás képének… –, mire a végére ér, te lenn a földszinten sok-sok ősz hajszállal gazdagodtál, és lélekben már mehetsz gyónni…
hirdetés
Előnyök és hátrányok, hagyomány és fejlődés, nyüzsgés vagy nyugalom.
Hogy lehet dönteni, melyik a jobb?
Mire van inkább szükség: trágyaszagra vagy szmogra, autótülkölésre vagy a tehéncsorda kolompjának hangjára? Arról még nem is beszélve, hogy másképp látja a falusi romantikát a városról néha hazalátogató újgazdag, és másképp, aki életvitelszerűen lakik a faluban. Másképp tekintenek a panelekből – sokszor kényszerből – hazaköltöző szülők, mert ugye időközben az új generáció felnőtt és kell a hely az új családnak, a szülőfalujukra, és másképpen azok, akik „csak” házat és telket vettek, mert tehetik, és csendes nyugdíjas életre vágynak. Se szeri, se száma az érveknek és ellenérveknek. Mindenki a szerint fogalmazza meg véleményét, amilyen köze van az adott településhez: hol született, hol dolgozik, hol él a családja, stb.
A 21. század elejére viszont furcsa „fejlődési irányokat” látunk kibontakozni tájainkon is. Nemcsak a mezővárosok, a kertvárosok, a városi zajból és stresszes nyüzsgésből az erdőszélekre kirajzó „hétvégi házasokra” gondolok, hanem a nagyobb városok terjeszkedésére is, amikor minden gazdasági és egyéb potenciált a városi adók bevételére koncentrálnak. Figyelgetem a szomszédban zajló építkezéseket: egyre divatosabbak a lakóparkok, ahol az ország minden megyéjéből találunk egy rendszámot a tömbházak előtt parkoló autókon.
Elgondolkodom: mikor lesz ebből közösség? Ezek kikhez, hova tartoznak? Hígítják vagy erősítik a helyben lakó közösséget? Egyáltalán van-e városi közösség? Nem-e az elidegenedés melegágya a városi(as) életmód? Amellyel tüntetőleg lenézi a falut, elmaradottnak tartja, s csak addig használja, amíg abból haszna van.
Érdekes, hogy a választási kampánynyilatkozatok hevében Erdély nagyvárosainak politikusjelöltjei sehol nem nyilatkoznak faluképről. Arcpirító szemtelenséggel és nagymellénnyel beszélnek a „kiaknázandó lehetőségekről”, amely a beáramló falusiak számára Kánaán, és mennyire tudnak majd hazamenve urizálni tőle…
Mindig csak a várost, az agglomerációt, a bicikli utakat, az IT-okosvárost, emeletes parkolókat, terelőutakat, kutyapiszok-mentes sétálóövezeteket és parkokat, közszállítási modernizálást, efféléket emlegetnek. De azt csendesen elfelejtik, hogy mindezt a falu irhájának lenyírása nyomán képzelik el. A falvak „humánerőforrásait” kizsigerelve, magukhoz csábítva, kényelemmel elkápráztatva, anyagiakkal beetetve vonzanák magukhoz az „utánpótlást”. Azt gondolják: kiiskolázzuk, s majd nekünk húznak hasznot a következő nemzedékek. Falun aztán marad, aki marad. A szellemi elit, az értelmiség meg hallgat, mert a bárányok hallgatnak…
Egy ötletet sem láttam, ami arról szólna:
Gyertek, együtt alapítsunk falvakat, élhető közösségeket, 21. századi életszínvonallal működőket, zaj, szmog, szirénavinnyogás nélkül. Alakítsunk ki kötődést a földdel, hiszen ez a kötelességünk őseink, Isten szándéka okán is. Szeressük meg azt, ami a miénk, ne a káprázatnak, a giccsnek, a műanyag kapzsi élvezetének éljünk! Hiszen ott a föld, ott vannak vizeink, erdőink, és még a medve is jobb társaság a kerten kívül, mint a tizediken vonyító házi pincsi, aki mindennap a járdán hagyja a nyomát, sőt már a temetőkben is randalírozik.
Olvasom, hogy a világ rendjének trendje is változik. Fejlődik. Ötven év múlva már 9 milliárd ember él majd a Földön, és ennek kétharmada városi lesz.
Eközben meg a metropolisok élhetetlenekké válnak: Tokió, New York már nem képes továbbfejlődni. Viszont Luxemburgban alig 15% lakik városon, Európában 70 %, nálunk Erdélyben kb. 35 %.
Vajon mi is azt akarjuk, hogy Kína, India vagy Dél-Amerika sorsára jussunk, vagy jobb lesz, ha a nagyközösségeket, falvainkat erősítjük és tesszük élhetőbbé? Tudni való, hogy erre sem az abortusz, sem az elvándorlás nem megoldás. Sokkal inkább adottságaink megbecsülése. Mert az igaz, hogy a régi klisék kikoptak (s ez érvényes a város előnyeire is), – hiába akarunk mi lenni a vakok között a félszemű király, – de azért az igazság az, hogy a föld, ami a kenyeret adja, mégis csak a falué.
Falu nélkül a város ma is éhen halna. Elveheti, bekebelezheti a város a falu földjét, építhet rá, lebetonozhatja, mint a temetőben a sírokat, de attól nem lesz sem több ivóvíz, sem tisztább levegő, sem kevesebb szegény ember. Jobb lenne megmenteni és sokkal jobban becsülni a falut, a falusi életet, ha otthont szeretnénk, és élhető jövőt akarunk.
A tizenkét éves Jézus is hazatért Názáretbe.
