Útegyengetés

Szent Lukács, a harmadik evangélium szerzője, Keresztelő János színre léptetésével önkéntelenül is kimutatja érzékenységét a történelmi összefüggések iránt. A történész szól belőle, amikor felvázolja a Jézus-esemény „nemzetközi” vonatkozásait. Pontos, ellenőrizhető adatokat közöl, nevekkel és időpontokkal, jelezve, hogy nem mitológiát vagy elbeszélést ír, hanem – mint a korabeli hellenista művek – felvázolja a konkrét kort, amelyben Jézus született. Mintegy bizonyítva, hogy a kinyilatkoztatás tényei nem valami titokban súgott „zugmesék”, hanem a világtörténelem nyilvános részei. Amit az evangélista leír, egyrészt történelmi esemény, másrészt túl is szárnyalja azt: üdvtörténet. Amolyan „csúzli-effektust” vált ki olvasóiból: a múltra visszatekintve felkínálja azt a hallatlan újdonságot, amely a jelenben kezdődött el, de csak a jövőben valósul meg.

Adventnek is ez a szerepe. Újból visszanyúlni Isten nagy tetteihez, amelyeket életünkben végbevitt, hogy tiszta vággyal, konkrét tettekkel, prófétai lelkülettel a karácsonykor felénk közeledő Úr felé lendüljünk.

Keresztelő János különleges szereppel megbízott próféta. Ő az előszó (pro-Logosz) az Ige (Logosz) színre lépéséhez. Hírnök és futár, útkészítő, ugyanakkor kényelmetlen vitapartner. Bornemissza Péter szavait kölcsönözve „nagy torokszóval, nem ásítva és kelletlenül” hirdeti az Úr közeli érkezését. Próféta elődjei szavát visszhangozza: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit”. Mellékes, hogy őt naivnak, különcnek, beszámíthatatlannak tartják. Nem hátrál a múltba, de a jövőbe sem menekül. Az előkészítés szolgálatát vállalja, mert jobban hisz Istennek, mint saját tapasztalatainak. Nem válik önhitté, nem kezdi hirtelen a saját karrierjét építeni, de a közbeszerzési eljárásra sem vár, hogy az út megépülhessen. Isten sürgető akaratánál nem adja alább. Addig szolgál, amíg el nem jön az, akinek szolgálatába szegődött, s akinek még saruszíját sem méltó megoldani.

Egyszerre kell prófétává és prófétaivá válnunk. A földi idő (kronosz) ugyan telik, de a kegyelmi pillanat most van. Most, itt, a kairoszban, a saját életkörülményeinken keresztül tör be Isten kegyelme. Most kell megtérni, nem odázhatjuk tovább a döntést. Miközben öregszünk és kopunk, folytonosan döntéshelyzetben vagyunk: most van lehetőségünk jót tenni és a rosszat elutasítani. Most kell utat építenünk, hogy gyermekeinknek és az Istentől távol állóknak legyen min járniuk. Ne a magunk útját építgessük, a másokét keresztezve, hanem az Úrét. Akár olyan formában, hogy mostantól nem mondunk rosszat másokról. Mostantól értékelünk és megköszönünk Istennek minden apró jót, amit naponta tapasztalunk. Mostantól mi tesszük meg az első lépést a másik ember felé… Nem Csaba királyfi fogja a csillagösvényt kiépíteni a göröngyös úton, hanem magunknak kell elhordani a rosszindulat, a megátalkodottság, a kényelmesség és a közöny halmait, betömni a hazugság gödreit, hogy Istennek se kelljen úttalan útjaink kátyúin zötykölődnie.

Az egyéni, személyes útkészítés fáradságát nem spórolják meg sem a kormányváltások, sem a pártok és egyházak egyezségei. Az útkészítéssel öröm, sok meglepetés is jár: önmagunk előtt is bebizonyítottuk tettrekészségünket, kipróbálhattuk alkotókedvünket, legyőzzük a nyavalygást és a borúlátást, helyet adtunk Isten ajándékának és újjászülettünk. Keresztelő János prófétai szava segít a tájékozódásban. Az adventi csendes órák talán leleplezik lelkünk holdbéli tájainak árkait, azokat a „dombokat és hegyeket”, amelyeket mi magunk halmoztunk fel, és amelyek útját állták a kegyelem útkészítő ajándékának. Éljünk a bűnbánat, a magunkról megfeledkező szeretet gyógyító eszközeivel! Az új egyházi évvel kezdődjék valami új földi zarándokutunkon is. Ne sajnáljuk a lelki útegyengetés fáradságát, hiszen Isten báránya velünk is találkozni akar.