Ügynökakták: szembenézés a múlttal, amely gyógyíthat, de új sebeket is ejthet

November 4-én új fejezet kezdődhet a kommunista diktatúra múltjának feltárásában: az állambiztonsági iratok egy része mindenki számára hozzáférhetővé válik az interneten. De vajon mit árulnak el ezek a dokumentumok az érintettekről? Hogyan dolgozhatják fel a családok és közösségek, ha egy szeretett hozzátartozójukról vagy egykori lelki vezetőjükről kiderül, hogy kapcsolatban állt az állambiztonsággal? És képesek-e az egyházak őszintén szembenézni saját múltjukkal? A Zarándok Plusz legújabb adásában Forrai Tamás jezsuita szerzetes dr. Tiringer Aranka szakpszichológussal és Bánkuti Gábor történésszel kereste a válaszokat.

A beszélgetés apropóját a november 4-én induló nyitottaktak.hu internetes felület adta, amelyen az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tesz közzé korábban csak korlátozottan hozzáférhető dokumentumokat.

Bánkuti Gábor történész már a beszélgetés elején hangsúlyozta: az „ügynökakta” kifejezés félrevezető lehet. Az állambiztonság ugyanis nem ügynökök szerint rendszerezte iratait, hanem megfigyelt személyekkel, közösségekkel és intézményekkel kapcsolatos ügyeket tartott nyilván.

A most nyilvánosságra kerülő dokumentumok között mintegy 25 ezer úgynevezett 6-os karton szerepel, amelyek a hálózati személyek nyilvántartási adatait tartalmazzák. Emellett körülbelül 50 ezer név válhat hozzáférhetővé az egykori mágnesszalagos nyilvántartásokból. Az átfedésekkel együtt hozzávetőleg 60 ezer név kerülhet nyilvánosságra, miközben a kutatói becslések szerint 1945 és 1990 között mintegy 160 ezer személy lehetett érintett a hálózati együttműködésben.

A történész szerint azonban egy név felbukkanása önmagában nem bizonyítja, hogy az illető ténylegesen jelentéseket készített vagy másoknak ártott. Előfordult, hogy a beszervezés végül nem valósult meg, mások rövid időn belül kikerültek a hálózatból, míg egyesek hosszú éveken keresztül aktívan együttműködtek.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

A beszervezés körülményei is rendkívül különbözőek lehettek. Voltak, akiket büntetőeljárással vagy erkölcsi természetű leleplezéssel zsaroltak, másokat úgynevezett hazafias alapon szerveztek be. A dokumentumokon szereplő kategóriák azonban nem minden esetben tükrözik pontosan a valós motivációkat. A részletek megértéséhez ezért további történeti kutatásra, a beszervezési és munkadossziék vizsgálatára van szükség.

A titkok generációkon át tovább élhetnek

A beszélgetés egyik központi kérdése az volt, hogy milyen társadalmi és lélektani következményekkel járhat a dokumentumok nyilvánosságra hozatala. Tiringer Aranka szakpszichológus szerint a folyamat egyszerre hordoz lehetőségeket és veszélyeket.

„Ha jól sül el, akkor családi beszélgetéseket indíthat el, ami nagyon fontos, mert a titok szó most is elhangzott, és valójában az egészet belengi a titok.”

A diktatúra idején nemcsak a beszervezetteknek, hanem sokszor a megfigyelteknek is hallgatniuk kellett arról, ami velük történt. Az elhallgatott történetek pedig nem feltétlenül tűnnek el az érintettek halálával. A szakpszichológus a transzgenerációs traumaátadás jelenségére is felhívta a figyelmet. Egy család meghurcoltatása, vagyonának elkobzása vagy valamelyik tagjának titkos együttműködése több nemzedék életére is hatással lehet. Az eredeti események érzelmi terhe idővel csökkenhet, de a titkok tovább élhetnek a családi kapcsolatokban, a bizalmatlanságban és a megmagyarázhatatlannak tűnő viselkedésmintákban.

„A titok megmarad, és ugye az kifejeződik viszonyulásokban, és ez öröklődik át a következő generációra.”

Bánkuti Gábor ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy a magyar társadalomban még mindig nincsenek kellően kialakult mintái a történelmi kudarcokkal és a saját felelősségünkkel való szembenézésnek. Hajlamosak vagyunk olyan történeteket alkotni, amelyekben kizárólag elszenvedőként jelenünk meg, miközben saját döntéseink és mulasztásaink háttérbe szorulnak.

„Ha az emlékezet ilyen módon torzul, az torzítja az identitást is, és akkor nem tudunk a jelen kihívásai között sem reagálni semmire.”

Nem lehet mindenkit egyformán megítélni

A vendégek egyetértettek abban, hogy az egyik legveszélyesebb társadalmi reakció a gyors, fekete-fehér ítélkezés lehet. Tiringer Aranka szerint nem szabad elfelejtenünk, hogy a diktatúra évtizedeiben élő emberek döntéseit gyakran olyan kényszerek és félelmek határozták meg, amelyeket ma nehéz elképzelnünk.

Példaként egy pécsi egyetemista lány történetét idézte fel, akit az 1956-os forradalomban való részvétele miatt az egyetemről történő kizárással zsaroltak meg. A fiatal nő azonban ösztöndíjából tartotta el traumatizált húgát, akit egy bántalmazó családi környezetből mentettek ki. Ha elveszítette volna egyetemi helyét, mindkettőjük megélhetése veszélybe került volna. Végül néhány év után kizárták a hálózatból, mert nem szolgáltatott használható információkat.

A szakpszichológus szerint éppen az ilyen személyes történetek segíthetnek abban, hogy az emberek ne pusztán adatokat és neveket lássanak, hanem megértsék az emberi döntések hátterét. Bánkuti Gábor ugyanakkor hangsúlyozta: a körülmények megértése nem jelentheti a felelősség eltörlését.

„Ne azzal a céllal, hogy akkor azt mondjuk, hogy hát mindenki áldozat volt, mert akkor ugyanabba a kategóriába esik az, akit megfigyeltek, meg az, aki megfigyelt.” A történész bibliai példával világította meg a különbséget: „Mégiscsak Káin ölte meg Ábelt és nem Ábel Káint.”

A múlt feldolgozásának tehát nem az a célja, hogy mindenkit felmentsünk, hanem hogy megértsük a történteket, felismerjük a bűnöket és a hibás döntéseket, majd ezek tudatában keressük a továbblépés lehetőségét.

Miért nehéz az egyházaknak szembenézniük saját múltjukkal?

A beszélgetés különösen érzékeny része a magyarországi keresztény egyházak történelmi felelősségét érintette. Forrai Tamás felidézte, hogy Szent II. János Pál pápa az ezredforduló idején nagy hangsúlyt helyezett az Egyház történelmi bűneivel való szembenézésre és a bocsánatkérésre. Magyarországon ugyanakkor ez a folyamat sok tekintetben befejezetlen maradt.

Bánkuti Gábor szerint az egyházi intézmények védekező magatartása bizonyos szempontból érthető. A kommunista diktatúra ugyanis ellenségként kezelte az egyházakat, amelyek valóban súlyos üldöztetést szenvedtek el. A rendszerváltást követően ezért természetes módon az üldözöttség emlékezete vált meghatározóvá.

Ez azonban megnehezítette annak felismerését, hogy az üldöztetés története mellett az együttműködés, a megalkuvás és az intézményi mulasztások története is része a közös múltnak. A történész szerint az elhallgatás és az intézményi önvédelem a hitelesség elvesztéséhez is hozzájárulhatott.

„Senki nem akar bántani titeket, csak meg akarjuk érteni a közös történetet” – fogalmazott.

Tiringer Aranka a kérdés lélektani oldalát emelte ki. Azok számára, akik egykor lelki vezetőikben bíztak, különösen fájdalmas lehetett megtudni, hogy az általuk tisztelt személyek esetleg együttműködtek a megfigyelő rendszerrel. A megrendült bizalmat azonban nem lehet pusztán az idő múlásával helyreállítani.

„Nem lehet bizalmat úgy visszaállítani, hogy abban nincs valamilyen tisztázás vagy közös gondolkodás.”

A vendégek szerint az egyházi közösségekben is szükség van olyan fórumokra, ahol nem védekezés vagy vádaskodás, hanem őszinte párbeszéd kezdődhet a múltról.

A kiengesztelődés a beszélgetéssel kezdődik

De mit tehet az, aki november 4. után egy családtagja, ismerőse vagy egykori lelkipásztora nevét fedezi fel a nyilvánosságra hozott dokumentumok között? A vendégek szerint az első lépés nem az ítélkezés, hanem a tájékozódás és a párbeszéd.

Ha az érintett még él, fontos lehet, hogy lehetőséget kapjon saját történetének elmondására. A beszélgetésből az is kiderült, hogy a levéltári iratokhoz helyesbítési kérelmet, személyes nyilatkozatot is lehet csatolni, így az érintett saját szempontjai is megjelenhetnek a dokumentumok mellett.

Tiringer Aranka szerint a feldolgozást elsősorban a családban vagy egy szűkebb, bizalmi közösségben érdemes elkezdeni. Ha pedig az érintett már nem él, a családnak vagy közösségnek kell megpróbálnia újraértelmezni a közös múltat.

Bánkuti Gábor arra hívta fel a figyelmet, hogy a szembenézés nem feltétlenül könnyű, de nem is kerülhető meg. A cél nem a múlt eltörlése, hanem annak elfogadása, hogy történetünknek fájdalmas és bűnös részei is lehetnek.

A beszélgetés végén Forrai Tamás egy régi szerzetesi történettel érzékeltette a keresztény továbblépés lehetőségét. Egy fiatal szerzetes kétségbeesve kérdezi lelkiatyját, mit tegyen, ha újra és újra ugyanabba a bűnbe esik. A válasz egyszerű: álljon fel újra. És ha ismét elesik, ismét álljon fel.

A Zarándok Plusz adása így végül túlmutatott az ügynökakták kérdésén. A beszélgetés arra figyelmeztetett, hogy a múlt őszinte feltárása nem a közösségek szétrombolását, hanem a bizalom újjáépítését is szolgálhatja – ha képesek vagyunk meghallgatni egymást, kimondani a fájdalmas igazságokat, és vállalni saját történetünket.

Ahogyan Forrai Tamás a műsor végén fogalmazott:

„Én egyszerűen azt kívánom mindannyiunknak, hogy ne maradjunk meg egy állapotban, hanem hogy tudjunk továbbmenni, hogy keressük közösen ez annyira fontos kiengesztelődésnek az útját.”