Tökéletesek közt a tökéletlenek
Valósággal felrobbant az internet és a közösségi média, amikor napvilágot látott a Csaba testvér nevéhez kötődő Dévai Szent Ferenc Alapítványnál történt abúzusok sorozatát megtorló bírósági ítélet egy K. Sz. nevezetű nevelő esetében. Mára az egész ország határon innen és túl értesült az ügyről. Érdemesnek találok pár gondolatot megszívlelni.
Csaba testvér számos előadásában elmondta, hogy kezdetek óta, sok éven keresztül szigorúan ellenőrizték és számos akadály, nehezítő tényező ellenére kezdték és töretlenül kitartva folytatták szolgálatukat, addig, míg a román hatóságoknál elérték az áttörést. Azt az áttörést, amely után valamilyen partnerségben folytathatták szolgálatukat. Azt a szolgálatot, amelyet ma több ezer ember és vállalkozó támogat anyagilag, és amely azóta sok-sok gyümölcsöt tudhat magáénak. Igen megrázó ilyen küzdelmes, hősies és gyümölcsöző év, évtizedek után ilyen lesújtó és borzasztó hírrel szembesülni. Az az igazság, hogy ez az ügy valószínű nem egy rendkívüli. Még csak nem is egyedi. És ez a legborzasztóbb az egészben. Csaba testvér neve és ismertsége miatt exponálódik ennyire ez az ügy. De számos visszaélés, túlkapás ül a fű alatt, amelyet sem az Átlátszó szerkesztősége, sem a többi szerkesztőség nem vizsgál, kutat fel. Pedig nem egy állami kézben levő gyermekotthonnál történnek hasonló esetek vagy ennél még borzasztóbbak. Pszichopata és személyiségzavaros nevelők itt is, ott is vannak. Ez itt a baj.
Az a baj, hogy egyesek elenyésző hivatással, tisztelettel művelnek szakmát. Hasonlóan elenyésző tisztelettel és odaadással, szeretettel másik embertársuk iránt, a közösség, a társadalom iránt. Ez van a családokban is. Látjuk jól –legyünk őszinték. És mindannyiszor elborzadunk, amikor az orvosnál, a buszon, az iskolában, a munkahelyen, a templomban, vagy az utcán sétálva járunk pórul. Helyzete válogatja, hogy éppen milyen mértékben és mennyiségben ér bennünket sérelem, trauma egy-egy ügy kapcsán.
A fősodrú média is olyan, mint a társadalom. Alaposan feltár egy-egy ügyet, amelyből jó sok nézettséget/látogatottságot és reklámbevételt lehet behajtani. Sokkolni kell az olvasót, ijesztgetni, átnevelni a felvázolt világgal. Így megy ez évtizedek óta. Így züllött le társadalmunk, a közerkölcs, a közbeszéd és az egyéni felelősségvállalás is. Az az egyéni felelősségvállalás, amelyet például most K. Sz. esetében hátborzongatóan olvashattunk. De ez csak egy példa az élet egyik területéről.
A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceumért bezzeg nem állnak ki annyian a médiában, vagy a közösségi hálózatokon a rosszmájú vagy jóindulatú hivek, ahányan egy botrányszagú visszaélésre rákattannak a bulvármédiában. És akkor erről még nincs szó, hogy annak sincs hírértéke, hogy hány ezer gyermeket eldobnak szüleik, hányódnak, elvesznek, felszívódnak, de ha az állam által lepasszolt szociális munkában az egyházak próbálnak tenni valamit, ott is a visszaéléseket keresik és felnagyítják. Annak már van hírértéke.
Volt szerencsém megfordulni az Alapítvány egy-egy otthonában. Azt tapasztaltam, hogy egy-egy gyerek számára óriási ajándék az a menedék, melyet az intézményhálózat nyújt. Szeretetteljes légkör, jó körülmények, és egy olyan intézményhálózati program, amely segíti a felcseperedő fiatalokat az életben való helytállásra. 6 ezer gyerek életének megmentéséről beszélünk. Biztos vagyok benne, hogy ezt nem tökéletesen csinálták. Lehetséges egyáltalán? De ne menjünk el amellett sem, hogy az Alapítvány munkáját kellő figyelemmel és szakmai ellenőrzéssel követték nyomon a szakhatóságok is.
Jó lenne tényként kezelni, hogy egy aberrált gonosztevő, aki konkrét veszélyt jelent, nem jellemez egy egész rendszert. Ha egy orvos, mondjuk műtét közben, súlyosan vét, a beteg meghal, nagyon nagy bajt okoz, de ettől még nem az egész kórházról kell ítéletet mondani netán az egész egészségügyet bezáratni. Vagy ha egy koncerten az oboás melléfúj, hallhatóan és észlelhetően belerondít a műbe, attól még nem kell az összes zenészt, karmestert (ebben az esetben Böjtét) megvádolni, sőt a zeneszerzőt (Istent) sem kell kidobni az ablakon.
A Böjte-féle hálózat, a rendszer, az egész, amit alkotott évtizedeken át, annyi jót termett, annyi jócselekedet van benne, hogy ezt nem teszi meg nem történtté egy ilyen, akármennyire rettenetes eset. (Nyilván más lenne, ha róla magáról derült volna ki.)
Csaba testvért úgy ismerem, mint aki éjt nappal alá téve folyamatosan dolgozik, küzd azért, hogy ezeknek a gyerekeknek legyen holnapjuk, legyen jövőjük. És azoknak is, akikre ez a sors vár. Most azonban még katolikus oldalról is érik kritikák. A kritizálók sorából eddig még sehol nem olvastam egy olyan mondatot, amely arra buzdít, hogy imádkozzunk az áldozatokért. Azokért a gyerekekért… Hogy imádkozzunk Csaba testvérért. Az Alapítvány munkaközösségéért. Végső soron imádkozzunk K. Sz.-ért, aki most 30 évig a hűvösön számot adhat bűneiről az Úr előtt. Érte is imádkozni kell, hogy megtérjen, meggyógyuljon.
Szép lenne, ha holnap mindenki úgy menne be a munkahelyére, vagy reggeli után úgy folytatná a napját, hogy egy hibával, egy bűnnel kevesebbre törekedne. Erre taníthatna bennünket ez az ügy, s ha ezt megtennénk, és a következő napon is eggyel kevesebbel kezdenénk napi feladataink végzését, akkor egy kicsit jobb lenne ez a világ. Talán még annál is jobb lenne, mint gondolnánk.
***
A tisztelt Olvasó figyelmébe ajánlom korábbi cikkünket:
