Tisza István: Krisztus igazságaiban rejlő boldogságok messze fölötte állnak mindannak, amit a világ nyújthat nekünk

103 évvel ezelőtt, 1918. október 31-én a király gróf Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnöknek. Ezzel az ún. „őszirózsás forradalom” győzött, a Károlyi vezette Nemzeti Tanács hatalomra került. Erről a napról a három évtizede magunk mögött hagyott világban mindig megemlékeztek. Úgy tanították, ekkor győzött a polgári demokratikus forradalom, amely csak „előszobája” volt a fél évvel később kikiáltott proletárdiktatúrának. De más is történt ezen a napon: este Hermina úti lakásán megölték gróf Tisza Istvánt, a 20. század első két évtizedének egyik legnagyobb formátumú politikusát, volt miniszterelnököt, Károlyi Mihály politikai ellenlábasát, akit nem sokkal később a Tisza-család kriptájában, Geszten helyeztek örök nyugalomra – szűk családi körben. Ma rá emlékezünk.

Ma, halálának évfordulóján és a reformáció emléknapján, rá emlékezünk.

Manapság már sokan kritikusabban értékelik Károlyi Mihály munkásságát, akinek „árfolyama” alábbszállt – ezzel párhuzamosan előtérbe került Tisza István alakja. Az alábbiakban Tisza egyik írásából s egyik beszédéből idézünk, s az idézetek mellé helyezzük Prohászka Ottokár püspök gondolatait. Két keresztény: az egyik protestáns politikus volt, a másik kora jeles katolikus püspöke. S mégis: a döntő kérdésekben – nemzet, kereszténység – gondolataik egy rúgóra jártak.

A proletárdiktatúra után a háború előtti liberális világ ellenfele, Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök vezércikket írt Tiszáról. Kritikai észrevételeit el nem hallgatva a megölt politikust nagy formátumúnak nevezte, olyan valakinek, akinek „jelleméhez, energiájához, államférfiú magas képzettségéhez tisztelettel tekintett fel az egész ország, ellenség és jóbarát egyaránt”. Prohászka szerint a Tiszában megtestesült „erők a magyar történelemnek mindig becsületére s a küszködő nemzedékek bíztatására és kinevelésére fognak szolgálni”. [Tisza. Uj Nemzedék, 1919. november 1. 1. p.] Kell ennél örökérvényűbb méltatás?

Most pedig idézzük föl Tisza István egyik, ma felettébb időszerű írásának egyetlen részletét:

„Nagy kérdőjel előtt áll az egész emberiség, de e kérdőjel senkire nézve sem lehet félelmetesebb, mint reánk, a mi kultúránkra, a mi nemzeti létünkre nézve. Töredelmesen bevalljuk: mi nemzeti alapon állunk. A hypermodernek szerint nacionalisták vagyunk. Hiszen ők ma már nem beszélnek nemzeti szempontokról, csak nacionalista előítéletekről. Ezek az előítéletek szaturálnak bennünket. Édes keveset bánjuk az egész emberiség boldogulását, ha az a magyar nemzet haladásával, virágzásával, nagyságával nincs egybekötve. Már pedig a magyar nemzet sorsát az biztosította egy viszontagságos évezreden át, hogy szerves kapcsolatban tudott maradni a nyugattal, hogy elsajátította a nyugati kultúra összes vívmányait, de annak csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet talajába és reá tudta azokra nyomni nemzeti egyéniségének, speciális viszonyainak, érdekeinek és felfogásának bélyegét.”

[Tisza István: Szabadgondolkodás. Magyar Figyelő 1911. 2. köt. 6. o.]

Az első világháború kirobbanása előtt három évvel írattak le ezek a szavak. Akkor is gyanús volt a „nemzeti” szó bizonyos körökben. Akkor is voltak olyanok, akik a külföldi példák szolgai másolásában látták a magyarság jövőjét, s akiknek nemcsak a „nemzeti” volt gyanús, hanem egyben a kereszténységnek is elszánt ellenfelei voltak.

Tisza István 1911-es szavai után jöjjön még egy idézet. Napra pontosan halála előtt egy évvel Tisza István a Protestáns Irodalmi Társaság díszgyűlésén mondott nagy beszédet. Nekünk, katolikusoknak is megfontolandók az idézendő szavak, amelyek a protestánsok és katolikusok együttgondolkodását és -cselekvését sürgettték:

„Ma mindazokkal az áramlatokkal szemben, amelyek igyekeznek meghódítani a maguk számára az emberiséget, amelyek igyekeznek oly irányba magukkal ragadni az embert s oly medret ásni az emberiség jövőjének, amely messze vinné el az embert Krisztus tanától és a Krisztus tanításában föllelhető boldogságtól, a mai világban bajtársaknak kell érezniök magukat mindazoknak, akik egy ideális világnézet hatása alatt állanak, akik Krisztus tanát akarják hirdetni, /…/ és akik arról vannak meggyőződve, hogy Krisztus igazságaiban vannak az emberi boldogságnak olyan tényezői, amelyek messze fölötte állnak mindannak, amit a világ nyújthat nekünk.”

[Protestáns Szemle. 1917. XXIX. évf. 484. p.]

Tisza István, a hívő keresztény, pontosan tudta, hogy ha „Krisztus tanától” messzire kerül az ember, akkor a társadalom is válságba jut. Az antikrisztiánus erők akkor is erősek voltak. Többségükben ezek az erők kerültek hatalomra százhárom évvel ezelőtt, amikor Károlyi Mihály alakított kormányt. A kormányban helyet kapott a Jászi-féle radikális párt, de az igazi veszedelmet a hosszú évek óta nyíltan antikrisztiánus szociáldemokraták jelentették. Velük évek óta komoly harcot vívott a toll fegyverével Fehérvár nagynevű püspöke.

Prohászka Ottokár egyik írásában, úgy véljük, hasonló gondolatok köszönnek vissza, mint Tisza idézett beszédében. Az októberi forradalmi átalakulás után írt egyik híres szövegében fölteszi a kérdést: melyek „azok az alakító, teremtő s nevelő erők”, amelyek nélkül minden nagy társadalmi átalakulás csak „forró lávaömlés, nagy felkelés, de eredménytelen kikezdés lesz?” A püspök így adta meg a választ:

„Ezek mindenekelőtt az eszményi hitnek, a szívbeli jóságnak s a lelki kultúrának – s mindezt egy szóba foglalva – az Isten országának erői. Erők, melyek a lélek feneketlen mélységéből fakadnak. Ez erőkre s ez erőforrásokra, úgy látszik, a forradalomnak semmi gondja. Azaz hogy van gondja, s ez még nagyobb aggodalommal tölt minket, mikor a sok nemtelen s esztelen agitációt látjuk megindulni a kereszténység ellen, mikor a szociáldemokrácia vezető lapja az utca sarába, s a rágalom s gyanúsítás fertőjébe mártja tollát, s minden műveltségből s lelkiismeretességből kivetkőzve ír keresztényekről s papokról, kik végre is emberek, magyarok s talán legalább mostoha testvérek volnának a demokrácia kegyelméből.”

[Prohászka: Amire a forradalomnak is szüksége van. Katholikus Szemle, 1919. 1. sz. 6-7. p.]

Amikor ezek a sorok megjelentek, Tisza már hónapok óta a geszti sírboltban pihent. Ha élt volna, bizonyára igenelte volna a püspök véleményét.

Prohászka Ottokár egyik elfeledett, ezért soha nem idézett írásának néhány gondolata Tisza korábban citált, 1911-es dolgozatának gondolatmenetére rímel. A mártír sorsú politikus a nemzeti sajátosságok megőrzése, a külföld majmolása ellen szólalt föl. Tisza halála után közel két hónappal Prohászka is az „idegenimádattól” óvott. Ekkor már működött a hazai kommunista párt, az egyházellenes szociáldemokrata párt is egyre radikálisabb hangot ütött meg. Különösen érdekes az elfelejtett cikk megjelenésének a helye. Prohászka a fehérvári lapok közül kizárólag az egyházmegye napilapjában (Fejérmegyei Napló) publikált, ez az írása viszont a Károlyi-párthoz közelálló székesfehérvári lapban jelent meg – 1918 karácsonyán. Prohászka óvott azoktól, akik „a kommunizmus s a bolsevikizmus /…/ mindenütt csődöt mondó módszerével” akarják boldogítani a nemzetet, majd így folytatta:

„Azt akarjuk, hogy legyünk már egyszer magyarok, s ne hagyjuk magunkat orrunknál fogva vezettetni. A régi rezsim alatt angolimádók, most meg oroszimádók lettünk. Előbb általános szájtátással fogadta a magyar közönség azt, amit Angliában mondtak: most meg megint kelet felé fordul az álmélkodás, s lesi, hogy mit csodáljon meg a naplopó, rabló, duhaj bolsevikiben. Hát nem érnénk már rá egyszer arra a luxusra, hogy magyarul gondolkozzunk s érezzünk, s a magyarnak való dolgot ne a megvadult muzsiktól kérdezzük? Rendezkedjünk be ne holdkóros rajongók s papírból gyúrt ’tudósok’ ötletei, hanem a magyarság fennmaradását biztosító igények s azok ésszerű kielégítése szerint. /…/ Hát hol késik már az egész nemzetet s annak minden rétegét képviselő magyarság? /…/ Erre a kérdésre felel meg a nemzeti pártok tömörülése, melyek az ország évezredes hagyományaitól s intézményeitől nem akarnak elszakadni, nevezetesen, melyek a valláserkölcsi rendet, a tulajdonjog szentségét, a vallásos iskolát s nevelést frázisokként szélnek nem eresztik, s a nemzeti, történeti fejlődés alapjait elvont frazeológiáért, melyben tán egy maroknyi igazság sincs, el nem hagyják.”

[Prohászka: Két bölcső mellett. Székesfehérvári Hírlap, 1918. december 25. 1. p.]

Erre az írásra is bizonyára bólintott volna gróf Tisza István, ha október 31-én nem oltja ki életét a gyilkos golyó. Amiről ő álmodott idézett 1917-es írásában, az a forradalmak után megvalósulni látszott, amikor 1921-ben Ravasz László református püspökké választásával fölállt „a nagyszerű triász” (Bajcsy-Zsilinszky Endre fogalmazott így Ravasz püspökké választásakor; ld. Szózat, 1921. június 28. 1. p.). A három nagy formátumú egyházi vezető: Raffay Sándor evangélikus, Ravasz László református és Prohászka Ottokár katolikus püspök valóban „bajtársak” voltak abban az értelemben, ahogy erről Tisza István beszélt idézett 1917-es előadásában.

Ma sokan gróf Tisza Istvánra emlékeznek. Mi is ennek jegyében írtuk ezeket a sorokat. Bizonyára Tiszának is volt sok tévedése, hibája, bizonyára nem egyszer ő is – ahogy Prohászka püspök fogalmazott – a „társadalmi valótlanságok világában élt”, de nemzeti elkötelezettsége és Krisztusba vetett hite megkérdőjelezhetetlen. Zárásul álljon itt 1917-es beszédének még egy gondolata, amely ma is iránytű lehet protestáns és katolikus magyaroknak egyaránt:

„Az én meggyőződésem, hogy mindazzal a sok kísértéssel szemben, amit kulturális téren is jelent a modern élet a keresztyén emberre nézve, csak az az egyéni hit állja ki a tűzpróbát, amelyet nem gépiesen sajátítottunk el, hanem amelyet az igazság becsületes keresése által magunk szereztünk meg magunknak.”

[Protestáns Szemle. 1917. XXIX. évf. 485. p.]