Teológia és az idők jelei: Ferenc pápa lendületet ad, de mit tesznek a teológusok?
A következőkben Andrea Grillo teológus cikkét közöljük magyar fordításban.
Az utóbbi időben egy valóban érdekes ellentmondáson gondolkodom. Van egy egészen friss hagyományunk, amely érdekes látványt kínál. Van egy pápa, aki egy a zsinathoz teljesen hű teológia alapján új és strukturális „nyitást” kér az egyháztól. Mellette és körülötte – a nép lelkesedésén, valamint a széles körű lelkipásztori és tudományos szintű együttműködésen túl – vannak olyan püspökök és teológusok, akik saját árnyékuktól is félnek, és gátakat emelnek mindenféle nyitás elkerülésére. Szeretném megpróbálni egy kicsit jobban értelmezni ezt a paradox helyzetet.
hirdetés
- A pápa és „az idők jelei”
Azt mondani, hogy Ferenc pápa teológiája „zsinati”, lehet puszta szlogen. Ha így lenne, csak káros volna. Nekem viszont úgy tűnik, hogy Ferenc pápa zsinatisága egy olyan „megközelítésben” érhető tetten, amely mélységesen átjárta az egész II. vatikáni zsinat munkáját, ez pedig az egyház és az „idők jelei” közötti kapcsolat észlelése. Ez volt XXIII. János pápa egyik legtermékenyebb felismerése, amely világosan kifejeződik az utolsó, Pacem in terris kezdetű enciklikájában. Az „idők jelei” kifejezéssel János pápa „a modern világ tapasztalatait” jelöli, amelyekből az egyháznak valami lényegi fontosságú dolgot kell tanulnia. János pápa szövegében a munkásoknak, a nőknek és a népeknek a 20. században megváltozott életkörülményeiről van szó, amelyekből az egyháznak fontos tanulságokat kell levonnia. Azt mondhatjuk: Ferenc pápa tudja, hogy az egyháznak egyszerre kell tanítónak és tanulónak lennie. A gazdasági folyamatokból, a nők új jogaiból és a népek politikai emancipációjából az evangélium mélyebb megértésére juthatunk.
- A teológusok és egyházjogászok „napóleoni” megközelítése
De, miközben Ferenc pápa biztonságosan halad ezen az úton, az egyház testének egy jelentős része, mind a központban, mind a periférián, mind a lelkipásztori, mind a teológiai területen, mind a kúriákban és az akadémiákon, továbbra is régi elképzelésekhez és elavult gyakorlatokhoz ragaszkodik. Továbbra is úgy véli, hogy az egyház képes és köteles „bezárkózni” olyan „törvények” és a „tanok” teljes és változatlan korpuszába, amelyeket az egyházi törvénykönyv és a tanítóhivatal féltékenyen őriz. Hogy az egyháznak csak tanítania kell, de semmit sem kell tanulnia. Hogy képes belülről kezelni minden ügyet anélkül, hogy valaha is számot kellene adnia egy „harmadik félnek”; hogy „párhuzamos logikát” építhet, amely a közömbösséget táplálja: eltérő törvényeket, eltérő bíróságokat, eltérő magatartásformákat, nem „eszkatológiai transzcendenciaként”, hanem „intézményi alternatívaként” értve őket. Ferenc pápa „kilépő egyháza” mellett egy „bezárt kapujú egyház” kifejeződését látjuk. Az egyház ilyen elképzelése a központ által garantált, „egyetemes és elvont törvény” felvilágosodás kori és napóleoni eszméjét alkalmazza az egyházra.
- A teológia „szabadsága” Ferenc pápa szerint
Mit tehet ezen a területen a teológia? Nyilvánvaló, hogy Ferenc pápának és az „idők jeleinek” szemszögéből egy reflektálni és imádkozni tudó, eleven és éles teológiai gondolkodás alapvető eszköz az egyház „megnyitásához”. Sokszor javasolta a pápa ez a történetet. Annak a teológiának a történetét, amely nem az „erkélyről” figyel vagy az „íróasztalnál” ül, hanem ott van „az utcán”. A „Civiltà Cattolica” szerkesztőségének mondott híres beszédében pedig ezt a három „i teológiájával” fejezte ki: a nyugtalanság (inquietudine) teológiája, a befejezetlenség (incompletezza) teológiája és a képzelet (immaginazione) teológiája. Ez az a három „i”, amelyek az „általános és elvont” új kultúrában a vádlottak padjára kerülnek Charles Dickens Nehéz idők című művének elején. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az „intézményes rendszer” eszményei aggodalommal néznek a nyugtalanság, a befejezetlenség és a képzelet minden megnyilvánulására. Az „egyházi rendszer” teljes befejezettséget, nyugodt önelégültséget, szigorú tényállást követel. És a rendszer azzal a kockázattal jár, hogy ezt a „tisztségviselőktől” is megköveteli, akiket teológusoknak hívnak. Akiknek csak az lenne a kötelessége, hogy igazolják a status quo-t, nem vezethetnek be nyugtalanító és zavaró tényezőket, és egyszerűen azt kell ismételniük, amit a törvénykönyv és a tanítóhivatal a történelemben kijelentett: mintha a történelem véget ért volna, és az egyház csak „retro oculata” [hátratekintő] lehetne.
- A Veritatis gaudium I és a Veritatis gaudium II összeegyeztethetetlensége
Ezt az ellentmondásos helyzetet, ezt a teljes szétszakadást tükrözi az egyházi tanulmányokról szóló új apostoli konstitúció, a Veritatis gaudium. Nehéz lenne élesebb kontrasztot elképzelni, mint ami a valóban lenyűgöző nyitottságú [a pápa által írt] Előszó és az azt követő, a zártsága miatt megdöbbentő, „cikkelyekbe sorolt szabályrendszer” között fennáll. Ha az egyházi tanulmányok rendjének valóban fel kell vállalnia a „paradigmaváltás” és a „kulturális forradalom” feladatát, akkor a rákövetkező, cikkekben megfogalmazott részből úgy tűnik, hogy ez csak egy olyan egyház számára lehetséges, amelyben ez a feladat csak a pápára van bízva, és aztán az összes teológus ismételgethet egy már lezárt és tökéletesen koherens doktrínát, amelyet felülről kapnak, és amelynek fenntartás nélkül engedelmeskednek. Az egyház története azonban megmutatja, hogy a dolgok sosem így működtek. És ki kell mondani, nagyon világosan, ahhoz, hogy formát adjunk az egyházi tanulmányoknak a VG 1–6. pontjainak „szellemében”, semmiképpen sem lehet követni az utána megfogalmazott szabályokat. Sőt, ki kell jelentenünk, hogy a „kilépő egyház” tanát a „kijáratok nélküli egyház” szabályozása követi. A Veritatis gaudium (Az igazság öröme) cím csak az első hat pontra vonatkozik. Az összes többi pontnak a Veritatis Angor (Az igazság szorongása) címet kellene adnunk. Nem szeretném, ha a teológusoknak „lelkiismereti tiltakozással” kellene reagálniuk a normatív részre, ha hűek akarnak lenni az Előszó szándékaihoz.
- Wolfgang Böckenförde figyelmeztetése és az elrendelt hallgatás
Egy olyan egyháznak, amely valóban képes „a kortárs történelemből is tanulni”, egy másfajta gondolatszabadságra, a tudományos és intézményi kapcsolatoknak egy másik struktúrájára van szüksége. Erre már nagyon egyértelműen rámutatott Wolfgang Böckenförde német jogász, amikor szóvá tette, hogy az 1983-as egyházi törvénykönyvnek sokkal zártabb a „teológiai szabadságra” vonatkozó szabályozása, mint az 1917-es kódexé volt. (Egy korábbi bejegyzésben részletesen bemutattam a nagy német jogász álláspontját.) Az 1917-es „negatív” szabályozás átalakítása az 1983-as „pozitív” szabályozásra erősen csökkentette a szabad teológiai kutatás mozgásterét. A „hallgatás” elrendelése szakmai vitát érdemlő területeken a veszélyes „önreferencia” jele, amelyet a VG szabályozása tovább erősít. Valóban ellentmondásos, hogy egy olyan Előszót, amelyben – az egyház történelmében először – a nyitottság és szabadság igazán vigasztaló és ígéretes távlatai tárulnak ki előttünk, egy olyan szabályozás követ, amely kevésbé nyitott, mint az 1917-es és az 1983-as szabályozás! Világosan ki kell mondani: a jogszabályok radikális megváltoztatása nélkül az Előszó szavai azzal a kockázattal járnak, hogy gyökértelen ideológiai máznak tartjuk őket. Amelyek nem akadályozzák meg a pápát abban, hogy próféta legyen, de az őket követő résszel egy az egyben megakadályozzák, hogy rajta kívül bárki az legyen. És ez nem lenne valami szép módja az „idők jelei” iránti tiszteletnek.
Forrás: Munera. Rivista europea di cultura, 2019. január 12.
Fordította: Tőzsér Endre SP
