Taníts meg Uram, a napjaimat számolni

Amikor apám ezelőtt tíz évvel, 2014 júniusában súlyos agyvérzést kapott, a mentők vele együtt anyámat is bevitték a kórházba, mivel ő sem maradhatott egyedül otthon. Rá három hétre meghalt apám, anyám azonban még öt évig élt egy öregek otthonában. A lakásba soha nem tértek vissza, a kiürítése a húgaim és az én feladatom volt. Nem sok mindent tartottam meg a szüleim dolgaiból, de egy egyszerű naptárt igen, ami azóta is június 11-én áll, az utolsó napnál, amikor a szüleim még a lakásban voltak. A naptárt azért hoztam el és akasztottam az íróasztalom fölé, hogy mindig emlékeztessen arra, hogy bármelyik nap az utolsó lehet, amikor az embernek hirtelen mindent hátra kell hagynia. A naptár segítséget nyújthat abban, hogy ne ragaszkodjunk semmilyen tárgyhoz, amire az életben szükségünk van, amit használunk (és hogy ezektől időről időre megszabaduljunk). „Soha ne felejtsük el, hogy mindent, amink csak van, kölcsönbe kaptunk” – volt apám egyik mondása.

Ez jutott eszembe, amikor nemrég rábukkantam egy interjúra, ami Gereon Heuft diakónussal, a pszichoszomatika és pszichoterápia professzorával készült. A professzor gyakran dolgozott súlyos betegekkel és haldokló emberekkel. A beszélgetésben elmondta, hogy jól tesszük, ha felkészülünk, még amikor egészségesek vagyunk, arra, hogy az élettől egyszer búcsút kell vennünk. Ez azt jelenti, hogy jobban kell érzékelni önmagunk végességét, és azt be kell építenünk az életünk egész menetébe. Lépésről lépésre be kell gyakorolnunk, hogy egyszer mindenről le kell mondanunk. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ne legyünk merevek, és tanuljuk meg belátni, hogy nem mindig van igazunk, nem mindig kapunk meg mindent, és hogy bizonyos dolgokat aktívan is el kell engednünk.

hirdetés

Úgy gondolom, hogy ezek a gondolatok jó kiindulópontot jelentenek a nagyböjthöz és a húsvétra való felkészülésre. A végleges búcsúra való felkészülés nem azt jelenti, hogy szomorúságba vezető úton járunk, hanem hogy lépéseket teszünk a nagy belső szabadság felé. Ez a fajta élet nem a vég, hanem az átalakulás felé közeledik. Segít, hogy mindig azzal a kérdéssel a gondolatainkban éljünk, hogy mi az, ami tartós értéket képvisel abból, ami az életünket jelenti. Segít abban, hogy ne talmi kincseket gyűjtsünk, hanem arra törekedjünk, ami az örökkévalóságban is megmarad. Aki tudja, hogyan számolja napjait, bölcsességre tehet szert, ahogy a 90. zsoltár versében is áll. És aki ezt húsvéti hittel teszi, az nemcsak belső nyugalomra lel, hanem arra a megingathatatlan bizalomra is, hogy mindaz, amit szeretetből történik, nem ér véget soha.

P. Clemens Pilar, a Kalazanciusi Kongregáció generálisának írása, amely a Jünger Christi folyóirat 2024. márciusi számából származik.
Fordította: Frick József
Forrás: vision2000.at