„Szeretem, akivé váltam, amióta Jézus belépett az életembe” – mondja a hamarosan megkeresztelkedő Aurélie

„Megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Világszerte katekumenek ezrei készülnek arra, hogy húsvét éjszakáján ezeket a szavakat hallják, amikor megkeresztelkednek. Most megismerhetjük a 21 éves Aurélie történetét, aki teherautó-sofőrként dolgozik Franciaország Aude régiójában. Elmondása szerint a megtérését egy katolikus gazdálkodó házaspárnak köszönheti, akiknél a szakmai gyakorlatát végezte.

Ha van valami, amihez Aurélie erősen ragaszkodik, az a függetlensége. És a szabadsága. Huszonegy évesen a fiatal nő úgy döntött, hogy hűtőkamion-sofőr lesz Aude-ban, naponta ingázva Castelnaudary és Toulouse között. A járműve volánja mögött egyedül van. Illetve, ez már nem egészen így van, hiszen Isten vele van. Miközben arra készül, hogy a húsvéti vigília alatt megkeresztelkedjen, szerényen és egyszerűen rábízza magát Jézusra, akit Christophe és Catherine, egy Castelnaudary melletti katolikus gazdálkodó házaspár révén ismert meg, ahol szakmai gyakorlatot teljesített.

Már a mezőgazdasági középiskolában is 100%-ot fektetett a szakmai gyakorlatba. Szorgalmas volt, gyorsan elnyerte Christophe és Catherine bizalmát, és ahogy teltek a napok, több olyan „apró részletet” észlelt, amelyek felkeltették a figyelmét, mint például az „asztali ima”. „Erről egyáltalán nem tudtam, nem is gondoltam, hogy még ma is vannak emberek, akik rendszeresen járnak misére” – mondja. De mindenekelőtt az fogta meg, hogy ez az otthon olyan kedvességet és melegséget árasztott, amilyennel korábban soha nem találkozott. „Édesapámat elvesztettem, alkoholista volt, a családi élet nálunk kissé bonyolult” – összegzi józanul. Anyjával, aki mélyen vallásellenes, feszült a viszonya. Ami a két nővérét illeti, velük már nem is nagyon tartja a kapcsolatot.

Így aztán, bekerülve Christophe és Catherine családjába sokféle érzéssel szembesült. „Kicsit zavarban voltam, mert nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ennyi kedvességet tapasztaljak” – próbálja nem túlhangsúlyozni a dolgot, de az érzelmek megjelennek a hangjában. „De rá is csodálkoztam, hiszen erre vágytam: kedvességre és nem erőszakra.” Ezt a kedvességet tanulóideje alatt is megtapasztalta: „Amikor valami hülyeséget csináltam, sosem kiabáltak velem, vagy nem éreztették velem, hogy béna volnék, csak mert valamit rosszul csináltam” – állítja. „Mindig türelmesen elmagyarázták, mit hibáztam el, hogy ne forduljon elő újra, és biztattak, hogy legközelebb sikerülni fog” – emlékszik vissza.

A mise „hívása”

Az első szakmai gyakorlatot egy második követte, és Aurélie úgy döntött, hogy közvetlenül Christophe-ot kérdezi meg erről a hitről, amely oly fényesen beragyogja az otthonukat. „Megkérdeztem tőle, mi a hit, ő miért hívő, és mi az a szentmise” – meséli Aurélie. „Aztán megkértem őket, hogy vigyenek magukkal egy misére, hadd lássam kíváncsiságból.” Néhány vasárnap után viszont már szükségét érezte, hogy elmenjen, „egy hívást érzett”. Minél inkább felfedezte ezt a szerető és megbocsátó Istent, minél több időt töltött Christophe- és Catherine- társaságában, Aurélie annál inkább rájött, miképpen tudna változtatni a saját életén.

„Úgy éreztem, hogy Jézusra támaszkodva én is megváltoztathatok pár dolgot az életemben, azért, hogy boldogabb legyek, és különösen azért, hogy megosszam ezt az örömöt a körülöttem élőkkel”.

A fiatal nő úgy döntött, hogy tesz egy lépést a családja felé. „Megvártam az egyik nővérem születésnapját, hogy újra felvegyem vele a kapcsolatot” – emlékszik vissza. „Szomszédok voltunk, és már nem beszéltünk egymással, de aznap készítettem neki egy ajándékot, átmentem és odaadtam neki. Tizenhárom év korkülönbség van köztünk, és nagyon különböző személyiségek vagyunk, de ez a gesztus megérintette, és azóta igazi testvérek vagyunk.” Ezután az édesanyján volt a sor. „Anyámmal minden gond nélkül ment” – vallja be készségesen. „De ott, miközben minden rosszal vádoltam őt, rádöbbentem, hogy én sem vagyok egy könnyű természetű ember. Elhatároztam, hogy erőfeszítéseket teszek, ezentúl jobban odafigyelek erre.” Aurélie így folytatta: „Nem lehet csak kapni, adnom is kellett.” Egy-két év múlva, amikor rájött, hogy „ez a fajta lét, gondolkodás- és életmód nem is olyan rossz”, belekezdett a katekumenátusba, és Christophe-ot választotta keresztapjának.

Ahogy közeledik a keresztelő napja,, Aurélie láthatóan meg van illetődve. A fiatal nő azonban, önmagához hűen, nem akarja túlértékelni a dolgot. „Szeretem, akivé váltam, amióta Jézus belépett az életembe” – összegzi. „Megtanultam köszönetet mondani azért, amim van, akivé lettem, és eltökélt szándékom, hogy folytatom.” Ez a tanúságtétel máris meghozta gyümölcsét: édesanyja, aki korábban nem volt hajlandó elmenni misére, azóta többször is beleegyezett, hogy elkísérje őt. „Mintha újra felfedezte volna a hitet!”

Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Aleteia