Szép az Ön temploma? Fontos ez?

Ha egy gyermek besétálna és körülnézne abban a templomban, ahova jár, vajon így kiáltana fel: „Itt lakik Isten!” ? Vajon Ön szépnek nevezné plébániatemplomát? Lélegzetelállítónak? Felejthetetlennek?  Szeretné, ha több ideje lenne felfedezni a templomban rejlő kincseket? Ha a válasz erre „Nem”, akkor szeretné-e, hogy „Igen” legyen? Ami még fontosabb: valóban számít, mennyire szép a templom?

Egy bölcs jezsuita mondta nekem egyszer: „A katolikus művészet jelenléte otthonunkban nem bizonyít semmit, de sokat elárul. A katolikus művészet hiánya az otthonunkban nem bizonyít semmit, de sokat elárul.” Ez igaz a katolikus otthonokra, és igaz a katolikus templomokra is. Ám a szépség (vagy annak hiánya) nem csak „sokat elárul”, sokat is tesz. A gyönyörű művészeti alkotások táplálják a lelket, arra buzdítanak, hogy éhezzük a Mennyországot, ahol maga a Szépség lakik.

Azt gondolom, hogy beteg világunk és megsebzett egyházunk azért ilyen, mert elhanyagoltuk a szépséget, a szépség iránti szükségletünket. Roger Scruton filozófus mondta: „A szépség eltűnik világunkból, mert úgy élünk, mintha az nem lenne fontos.” Következésképpen ritkán épülnek gyönyörű templomok, és amelyek már léteznek, azokról gyakran megfeledkezünk. „A nagyszerű francia katedrálisok tele szépséggel és érdekességekkel ma olyanok, mint az idegen partokra kivetett bálna, a hit, amellyel megépítették őket, ma már csak pislákoló fény.” (Dr. James A. Patrick)

Mit kellene tennünk? Kezdjük azzal, hogy válaszolunk az ellenvetésekre, amikor arról van szó, hogy valami szép kerüljön a templomunkba. „A nagy templomok pénzbe kerülnek, a pénzt pedig a szegények megsegítésére lehetne fordítani!” Igaz. De vajon a szegényeknek nincs szükségük szépségre? Tápláljuk a testet, ám a lelket ne? Ne felejtsük el, hogy az Egyesült Államokban sok nagy katedrális a szegény bevándorlók filléreiből (és munkájával) épült, akik dicsőséges katolikus örökségüket magukkal akarták vinni Európából Amerikába. Rosszul tették, hogy ilyen nagylelkűek voltak?

 Nem szükséges, hogy a szépség pénzbe kerüljön

Sok olyan formája van a díszítésnek, ami semmibe nem kerül, vagy csak nagyon kevésbe. Egy ilyen példa a zene. Nincs feltétlenül szükségünk zenekarra, operakórusra, vagy 10 ezer sípból álló orgonára ahhoz, hogy szép zene szóljon templomainkban. A katolicizmusnak kincsesháza van magasztos zenéből, amiket egyszerűen el lehet énekelni, nincs szükség hangszerekre. Megengedhetünk magunknak néhány ív kottát? A templomok zenei vezetőitől megkérdezem: Erkölcsileg biztosak-e abban, hogy felebaráti szeretetből, és Isten nagyobb dicsőségére a katolikus egyházi zene legjobb darabjait szólaltatják meg?

A szépség egy másik formája, amelyre templomainknak oly nagy szüksége van, és nem kerülnek semmibe, az a jó szentbeszéd. Testvéreimtől, akiket felszenteltek, hogy prédikáljanak, azt kérdezem: Erkölcsileg biztosak-e abban, hogy vasárnapi szentbeszédükből az Igaz, a Jó és a Szép sugárzik majd? Bebizonyosodik-e a szentbeszédből, hogy – felebarátaik iránti szeretetből és Isten nagyobb dicsőségére – mennyi erőfeszítést, tudást, imádságot fektettek a felkészülésükbe? Amikor retorikát tanítok, megkövetelem a hallgatóktól, hogy verset mondjanak: „Meg kell tanulnotok élvezni a szavak ízét. Először magatoknak kell a történetet megérteni, mielőtt másokat beavattok. Szavaitok nagyobb valószínűséggel lesznek hihetőek és emlékezetesek, ha a forma és a tartalom visszatükrözi, hogy a szeretet munkálta ki őket.”

A prédikálásra felszentelt testvéreimtől kérdezem: Törekszünk arra, hogy olyan szentbeszédet mondjunk, amelyet értelmes és érzékeny emberek szépnek találnak? Fontos ez nekünk? Nem muszáj, hogy Fulton Sheen-né vagy Aranyszájú Szent Jánossá váljunk, de nem az a kötelességünk, hogy olyan szentbeszédet mondjunk, amely méltó az istentisztelethez?

Ha valaha látták már az arlingtoni Nemzeti Temetőben az őrségváltás ceremóniáját, nem tagadhatják, hogy valami ünnepélyes és fontos dolog történik. És az sem tagadható, hogy akik felelősek az őrségváltásért, hiszik, hogy életük legfontosabb eseménye ez. Fegyelem, önfeláldozás, odaadás, pontosság, alázat és tisztelet jellemzi a szertartás minden pillanatát. Az ember akaratlanul is megilletődik. (Ha megnézi a videót, észreveheti, hogy egy résztvevő se csoszog görnyedten, nem visel suhogós melegítőt és tornacipőt, és nem úgy néz ki, mint aki alig várja, hogy vége legyen az egésznek.)

Hirdetés. Görgess tovább a cikk olvasásához.

Valami borzasztóan hiányzik

Mi a helyzet azokkal a templomokkal, amelyeket építettünk, különösen mostanában? Vajon a művészet, az építészet, a zene, a berendezés, a miseruha, a kelyhek, de legfőképpen a viselkedésünk azonnali áhítatot vált ki? El tudjuk képzelni, hogy egy gyermek, aki először lép a templomunkba, tágra nyílt szemekkel körülnéz és elakadó lélegzettel így szól: „Isten itt lakik!” ?

Az igaz szeretet azt követeli tőlünk, hogy a legjobbat adjuk annak, akit szeretünk. Megbeszélhetjük udvariasan, kulturáltan azt, hogy vajon a legjobbat ajánljuk-e fel Istennek? Van bátorságunk lelkiismeret-vizsgálatot tartani, hogy vajon mi magunk is a legjobbat adjuk-e Istennek?

Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Aleteia