Szent Tamás ujjcsontja és II. János Pál pápa áldása

2000-ben, a Jubileumi Szentév alkalmából zarándoklaton jártam Rómában, amikor megismerkedtem Iannel. Akkoriban anyagi gondjaim voltak, és szerettem volna spórolni, ezért úgy döntöttem, hogy nem fogok többet fizetni azért, hogy egyágyas szobában lakhassam, ami azt jelentette, hogy egy idegennel kell megosztanom a szobát.

A repülőtéren szemügyre vettem az összes egyedül utazó férfit, és kiszúrtam magamnak egy magas, vékony fickót farmerben, aki a falnak támaszkodva szívott egy kézzel sodrott cigarettát. Kopasz volt, olyan ötvenes, cserzett, napbarnított bőrrel. Ő lett a szobatárs: egy ír kőműves, akit Iannek hívtak. Engem ez nem zavart, de ő nem volt túl boldog. Az első este azt mondta nekem: „Szóval te is azok közé a nagyokosok közé tartozol, akik könyveket írnak? Hát akkor miért vagyok én veled egy szobában? Én csak egy kőműves vagyok.”

Újabb cigarettát sodort, felült a nyitott ablakban az ablakpárkányra, hogy ne füstölje be a szobát. Láttam, ahogy a szemével az ablakon át a legközelebbi bárt keresi, ezért gyorsan azt mondtam: „Jézus is ács volt, szóval szerintem te valószínűleg közelebb állsz hozzá, mint én.” Clint Eastwood módjára rám kacsintott, elmosolyodott és már barátok is voltunk.

A helyzet az, hogy Ian nem tudta, hogy a római zarándoklat részeként meg kell látogatni a hét bazilikát. Én viszont tudtam. Elkezdett hálás lenni, amiért egy könyvmollyal lakik együtt. Együtt indultunk tehát a Lateráni Keresztelő Szent János bazilikába, a falakon kívüli San Lorenzo bazilikába, a Santa Maria Maggiore-ba és a többibe. Végül kikötöttünk a Santa Croce in Gerusalemme baziikában, és elmeséltem neki Helena császárné történetét. Izgatottan és csodálkozva figyelte, hogy valaki ilyen sok mindent tud, én meg azt mondtam neki, hogy ha nekem kellene egy téglafalat építenem, az biztosan összedőlne, úgyhogy kvittek vagyunk.

Aztán beléptünk az ereklyék kápolnájába, és bennem felébredtek a kételyek. Akkorra már katolikus voltam, de még elevenen élt bennem a régi protestáns hozzáállás: „A valódi kereszt ereklyéje, ja, persze, na ne vicceljünk!” Szóval körülnéztem, nem igazán hittem, hogy ez itt a keresztből való szög, vagy hogy ez a kereszt táblája, ez meg a valódi kereszt szilánkja, az ott pedig a jó lator keresztjének a keresztgerendája. Aztán megláttam, hogy Ian egy másik ereklyetartóra bámul. „Nézze, atyám!” – mondta. (Akkoriban még nem voltam felszentelve, de ő mégis „atyámnak” nevezett.) „Nézze, itt van Szent Tamás ujjának a csontja!”

Láttam, hogy ő mindent elhisz. Nem kételkedik. Aztán megláttam, hogy sír. Zokog, mint egy kisbaba. Egy régi zsebkendővel törölgette a szemét. Én még mindig távolságtartó és teljesen intellektuális maradtam. Aztán azt mondta:

„Nem gondolja, atyám, hogy végig kéne járjuk a keresztút állomásait?”

„Dehogynem. Jó ötlet.”

„Végigvezetne bennünket?”

Így összegyűjtöttem egy csoport zarándokot, elővettem a zarándokos imakönyvemet, és átváltottam a kíváncsiskodó múzeumi látogatói üzemmódból a valódi katolikus zarándok üzemmódjába. Kisvártatva már én is sírni kezdtem, és Ian jelenléte sokat segített nekem.

Elkezdtem gondolkodni erről az egészről, és rájöttem, hogy Szent Tamás ujjcsontja volt a kulcs. Tamásé, akit a hitetlenkedéséről ismernek. Tamásé, akinek szüksége volt arra, hogy meggyőződjön. Tamásé, aki aztán hátrébb lépett, és nem tudta rászánni magát. Tamásé, aki végül szintén megtért, és akkor már nem is számított nekem, hogy valóban Szent Tamás ujja-e vagy sem. Meg vagyok győződve arról, hogy az ereklye értéke nagyobb ennél. Ez elgondolkodtatott.

Megnyitotta az elmémet, és ami még fontosabb: megnyitotta a szívemet.

Másnap este, miután eltévedtem Rómában és a szállodába igyekeztem vissza, megláttam Iant egy bár előtt, egy asztalnál ülve. Éppen néhány szeminaristával beszélgetett, akik papi gallért viseltek. Hangosan üdvözölt, és ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon egy italra. El kell mondanom, hogy római tartózkodásom egyik oka az volt, hogy anyagot gyűjtsek egy regényhez – egyfajta pápaság-témájú bestsellerhez, amely az utolsó pápáról, a világ végéről stb. szól. Volt valami, amit mindenképpen meg akartam tenni, éspedig az, hogy bejussak Vatikánváros szívébe, a Szent Péter-bazilika mögötti Vatikáni Kertekbe.

Kiderült, hogy a két papnövendék etióp nemzetiségű, én pedig véletlenül tudtam, hogy a Pápai Etióp Főiskola pont ott van a Vatikáni Kertek közepén. Megkérdeztem tehát őket, hogy be lehetne-e menni és meg lehetne-e nézni.

„Hát persze!” – mondták. – „Találkozzunk holnap 10-kor a Szent Anna kapunál.”

Ahogy Iannel hazafelé sétáltunk (vagy talán inkább dülöngéltünk), megkérdezte: „Mi az a Szent Anna kapu? Mi az a kollégium?”

Elmagyaráztam neki. Másnap aztán találkoztunk a szeminaristákkal, megnéztük a kollégiumot és a Vatikáni Kerteket. Amikor távoztunk és éppen lefelé jöttünk a dombról, hogy kimenjünk a Szent Péter tértől balra eső kapun, egy svájci gárdista megállított bennünket. Megálltunk, és láttuk, hogy egy fekete autó jön ki éppen egy földalatti kijáraton át. Viccesen megkérdezzük a svájci gárdistát: „A Szentatya jön?”

Ő ünnepélyesen bólintott, a következő pillanatban pedig az autó felhajtott a dombra, és elhaladt mellettünk. Ian térdre esett: „Ó, Istenem, ez itt a Szentatya, János Pál pápa személyesen!”

Tényleg ő volt.

Addigra már én is térden álltam, és így kaptam meg én is és kőműves barátom is II. János Pál pápa apostoli áldását.

Írta: Dwight Longenecker atya, USA
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: dwightlongenecker.com