Szent Montanus, Lucius és társaik: vértanúk Valerianus császár idején – Szentek élete

Szent Montanus, Lucius és társaik – vértanúk

+ Karthágó, Észak-Afrika,260. május 23. és 25.

         Mint Szent Marián és Jakab, ők is a karthágói klérushoz tartoztak. Diákonusként tevékenykedtek Karthágó szűkebb körzetében, s elnyerték az ottani keresztények szeretetét és bizalmát. Legszebb és tiszteletre legméltóbb feladataik közé tartozott az oltárszolgálat. Szent Ciprián püspök különösképpen a diákonusaira bízta a Szent Vér kiszolgáltatását a hívők számára. Ezek a klerikusok közreműködtek a kereszteléskor, és feladatuk volt, hogy gondoskodjanak a közösség szeretetének helyes fegyelméről és rendjéről.

         Ciprián megengedte, hogy klerikusai teljesen önállóan működjenek, de ügyelt arra, hogy mintaszerű életet éljenek. Amikor Cipriánt 258 őszén vértanúhalála elragadta a közösségétől, Montanus, Lucius és a legtöbb diákonus még nagyobb buzgalommal teljesítette feladatát. Ez nem tarthatott sokáig, mert ők is áldozatul estek Valerianus császár (253-269) ediktumának, amely elrendelte minden klerikus kivégzését.

         Sok keresztény elfogására szolgáltatott alkalmat a karthágói felkelés, amely Galerius Maximus prokonzul ellen irányult. Általános volt az elkeseredés ennek a zsarnoknak a kemény uralma ellen, amit a prokonzul a keresztények üldözésével akart levezetni. Őrizetbe vették Montanus, Lucius, Julianus, Victoricus és Flavianus diákonusokat néhány világival együtt, akik éppen velük voltak a házukban. A börtönben összetalálkoztak a letartóztatottak Victor pappal és egy Quartillosa nevű nővel.

         A letartóztatottak ellen a bűnvádi eljárás hónapokig elhúzódott. Galerius Maximus időközben meghalt, és az egykori prokurátor, Szolón láthatóan nem siettette a keresztények elleni per lebonyolítását. Hetek vagy hónapok múlva vezették eléje első ízben a foglyokat, de csakhamar visszaküldte őket a börtönbe. A szenvedés hosszú és kemény idejét kellett kiállniuk egy sötét, teljesen elhanyagolt zárkában, elegendő táplálék nélkül. Az elfogott világiak – Primolus, Donatianus és valószínűleg Renus is – meghaltak a börtönben a nélkülözések és szenvedések következtében. Donatianus, aki letartóztatásakor még katekumen volt, röviddel a halála előtt, a fogságban keresztelkedett meg.

         Csak az új prokonzul hivatalba lépése után, 259 tavaszán kezdték meg újra az eljárást a letartóztatott keresztények ellen. Flavianus diákonus azután levélbeli értesítést küldött a közösségnek a perről és a vértanúk élményeiről.

         „Teljesítenünk kell a feladatunkat irántatok, nagyon szeretett testvérek – kezdi Flavianus a levelét -, azt mondtátok ugyanis, hogy Isten szolgáinak és Krisztus felszenteltjeinek nincs más tennivalójuk, mint hogy testvéreik nagy csapatára gondoljanak. Megfontoltuk ezt, s a szeretet és kötelességtudat késztet minket erre a levélre…”

         Flavianus „Isten szolgái’’-nak és „Krisztus felszenteltjei”-nek nevezi magát és a többi diákonust is. Akit a püspök kézrátételével diákonussá, vagyis „szolgává” és „szolgálattevővé” szentelt, az egész különleges módon Jézusnak, Isten Izajás próféta által megígért szolgájának képmásává lett.

         Miként Jézus a saját szavai szerint „nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért”, úgy kell a diákonusnak is mindhalálig hűségesen feláldoznia az életét sokak szolgálatában.

         Flavianus arról tudósít, hogy az időközben meghalt prokonzul tüstént a letartóztatásuk után elevenen akarta őket elégettetni, de az Úr „megmentette szolgáit a tűzhaláltól”; a már meggyújtott máglyát ugyanis váratlan esővel eloltotta. A vértanúk annak jelét látták ebben, hogy minden szorongattatás és megpróbáltatás ellenére teljesen elrejtőzhetnek Isten kezében.

         Az új prokonzulnál lefolytatott első kihallgatásról Flavianus nem mond közelebbit. Eredménytelenül folyt le, és a foglyoknak vissza kellett térniük a börtönbe, ahol „éhséggel és szomjúsággal akarták őket megtörni”.

         Az ínség próbatételének idejében Victor presbiter egy napon álmában az Urat látta, amint vigasztalóan szólt hozzá: „Még egy keveset szenvednetek kell. Valami még hátra van. Legyetek bátrak! Veletek vagyok!” Ezután hozzáfűzte: „Mondd meg nekik (a fogolytársaknak): dicsőséges koszorút nyertek majd”. Ilyen és hasonló álomképekből merítettek új erőt. Egy napon, amikor már több mint negyvennyolc órája semmit sem kaptak enni, hirtelen előttük termett Herennianus szubdiákonus Januarius katekumen kíséretében. Sikerült bejutnia a zárkába. Az éhezőknek elhozta az „örök élet kenyerét”, az Úr testét. „Megerősödve általa – mondja Flavianus – a betegek és mindazok, akik nyomorúságosan érezték magukat, újból erőre kaptak. Azok, akiket a nélkülözések, a rossz kenyér és víz megbetegített, újból egészségessé váltak ettől az eledeltől. Ezért a csodás segítségnyújtásért valamennyien hálát adtunk Istennek.”

         Ez az élmény ismét ráébresztette a bebörtönzött diákonusokat, hogy az Úr testével való közösség mennyire Isten szeretetének kifejezése, egyben pedig felhívás is a testvéri szeretetre. Intették hát a testvéreket is a kölcsönös szeretetre, mert nagyon jól tudták, hogy a közösségben néhány nézeteltérés fordult elő. „Mindig meg kell őriznünk az egyetértést és a szeretetet.

         Semmilyen más módon nem érhetjük el az örök életet. Kíséreljük meg, hogy már itt is olyanok legyünk, amilyenek odafent leszünk majd!”

         Hónapokig tartó fogság után végre megindult a bírósági eljárás az új prokonzul előtt. Minden vádlott megvallotta hitét. Néhány nem keresztény hallgató megkísérelte mégis, hogy rokonszenvből megmentse Flavianus diákonust; vitatták, hogy valóban diákonus, amint maga állította. Erre a többieket halálra ítélték, Flavianust pedig visszavitték a börtönbe.

         A kivégzés helyére vezető úton az elitéltek „sugárzó arcáról belső boldogságot lehetett leolvasni”, hangsúlyozza az ókeresztény tudósító. Isten mellettük volt végső megpróbáltatásuk órájában. „Álljatok szilárdan, testvéreim, és harcoljatok derekasan!” – mondta. „A példa a szemetek előtt van. Ne engedjétek, hogy az elesettek hűtlensége titeket is a szakadékba rántson! Erősítsen meg inkább benneteket is türelmes kitartásunk a Krisztusról való tanúság vágyában!” Végül az ég felé tárta a kezét, és kérte Istent, hogy Flavianus is mielőbb követhesse őket. Kettétépte a kendőt, amellyel a szemét kellett bekötnie, és úgy rendelkezett, hogy egyik felét őrizzék meg, és azzal majd Flavianus kösse be a szemét a közösség jeleként. Azt is meghagyta, hogy Flavianusnak tartsanak fenn közöttük sírhelyet. Ezután valamennyiüket kivégezték.

         Montanus kérése két nap múlva valóban beteljesedett: Flavianust a harmadik napon hasonlóképpen halálra ítélték. Amikor a kivégzés helyére vezették, a testvérek nagy csapata követte. Ezt mondta búcsúzóul: „Szeretett testvéreim, akkor nyeritek el majd az igazi békét velünk együtt, ha békében kitartotok az Egyházzal, és egymás közt is megőrzitek az egyetértést és a szeretetet. Flavianus ezután bekötötte a szemét a hátrahagyott fél kendővel, letérdelt és „imádkozva végezte be passióját”.