Szent Maximilián: „A világ jelét nem veszem magamra” – Szentek élete

Szent Maximilián – vértanú

* Thebeszte, Észak-Afrika + 295. március 12.

         Észak-Afrika a 3. század folyamán a számos kemény üldözés ellenére a kereszténység jelentős központjává fejlődött. Maximilián, egy thebesztei római veterán huszonegy éves fia már csak hallomásból ismerte a korábbi üldözéseket. Jóllehet Valerianus császár (253-260) kegyetlen keresztényüldözései óta harmincöt év telt el, ennek az öntudatos ifjú rómainak mégis a vértanúság lett a sorsa.

         Maximilián ifjúsága gondtalanul telhetett, amíg az államhatalom békében hagyta a keresztényeket. Diocletianus (284-305) és Maximianus (286-305) uralkodása alatt azonban az állam mindinkább totális rendszerré fejlődött. Diocletianus azt hitte, hogy a birodalom gyökeres reformjára hivatott, s ennek során folytatta a hadseregnek Septimius Severus (193-211) óta megkezdett fejlesztését. Elsősorban a római veteránok fiait kötelezte katonáskodásra.

         Maximilián is megkapta a behívóparancsot. De a köztiszteletben álló római veterán fia megtagadta az engedelmességet a császári parancsnak. Maximilián azt az álláspontot képviselte, hogy neki, mint kereszténynek nem szabad a császári hadseregben szolgálnia, és nem teheti le a katonák szolgálati esküjét.

         Akkoriban ugyanis a katonák fölesketése az istenként tisztelt császár vagy a császár géniusza előtt vallási cselekménynek számított, mint istennek szóló eskü. Ezzel az esküvel együtt megtörtént a katonák úgynevezett megjelölése: az újoncnak a nyakába akasztottak egy, a császár nevével ellátott ólompecsétet, egyfajta azonossági jegyet. Ez a megjelölés és a bejegyzés a csapattörzskönyvbe, valamint a hűségeskü az isten-császár iránt szent beavatási cselekménynek számított. Ez volt a sacramentum militiae („katonai szentség”, „katonai beavatás”), mely egy istennek való fölszenteltséget jelentett. Maximilián tehát már azért is megtagadta a katonai szolgálatot, mert a megjelölést és az ünnepélyes beavatást pogány vallási cselekményként elutasította.

         A hivatalos jegyzőkönyv szerint „Tuscus és Anulinus konzulsága alatt, március 12-én, Thebesztében Fabius Victort és a fiát, Maximiliánt együtt vezették elő a tanácsházba. A kihallgatást az ügyvédként odaengedett Pompeianus kezdte:

         – Fabius Victor végrehajtó hivatalnok megjelent Valerianus Quintianusszal, a császári megbízottal és Maximilián újonccal, a fiával. Mivel úgy látszik, hogy Maximilián a szolgálatra alkalmas, kérem, hogy vegyenek róla mértéket.

         Dion prokonzul így szólt az újonchoz:

         – Hogy hívnak?

         – Miért akarod a nevemet tudni? Nekem nem szabad a katonaságnál szolgálnom, mert keresztény vagyok (…) Nem lehetek katona. Üttesd le a fejemet, akkor sem szolgálok a világnak, csak Istenemnek teljesítek hadi szolgálatot.

         – Ki beszélte be ezt neked? – kérdezte a prokonzul.

         – Lelkiismeretem és az, aki meghívott engem.

         Dión Victorhoz, a fiatalember apjához fordult:

         – Beszélj a fiaddal!

         – Ő maga is tudja, mit kell tennie. Elég idős ahhoz, hogy tisztában legyen vele.

         – Légy hát katona, és vedd a jelet! – fordult vissza Dión Maximiliánhoz.

         – Nem veszem a jelet. Már Krisztusnak, Istenemnek a jelét hordom.

         – Rögtön a Krisztusodhoz küldelek.

         – Ez egészen kívánságom szerint való.

         -Jelöld meg! – parancsolta Dión a szolgálatot teljesítő hivatalnoknak.

         – A világ jelét nem veszem magamra – mondta Maximilián -, és ha mégis rám adod, széttöröm, mert nem érvényes. Keresztény vagyok. Nem szabad a nyakamon hordanom az ólomjelet. Meg vagyok már jelölve Uramnak, Jézus Krisztusnak, az élő Isten Fiának üdvözítő jelével. Te nem ismered őt. Szenvedett az üdvösségünkért, Isten kiszolgáltatta őt a bűneinkért. Neki szolgálunk mi, keresztények valamennyien, őt követjük, mint legfőbb hadvezérünket, mint az élet fejedelmét és üdvösségünk szerzőjét. (…) Nevem már föl van jegyezve Uramnál. Nem lehetek katona. Szolgálatom az én Uramat illeti meg. A világnak nem szolgálhatok. Megmondtam már. Keresztény vagyok. (…) Ha elhagyom ezt a világot, akkor kezdek igazán élni, Krisztussal, az én Urammal.

         – Húzd ki a nevét (a csapattörzskönyvből)! – szólt erre a prokonzul. Amikor kihúzták, közölte:

         -Mivel istentelenségedben megtagadtad a csapatszolgálatot, olyan ítéletet kapsz, amilyent megérdemelsz. Maximiliánt ki kell végezni – olvasta föl az ítéletet a tábláról mert istentelenségében elutasította a katonai beavatást.

         – Istennek legyen hála! – válaszolta Maximilián.

         Huszonegy éves volt.

         A kivégzésre vivő úton így szólt apjához:

         – Add a hóhérnak az új öltönyömet, amelyet a katonaságra csináltattál! Százszoros jutalommal megtisztelve látlak viszont majd, s akkor mindketten eljutunk az Úr dicsőségébe.

         Ezután 295. március 12-én beteljesedett szenvedése.”