Szabaduljunk meg rossz szokásainktól

A nagyböjti időszakban, Ferenc pápa rossz szokásoktól való megszabadulásunkkal kapcsolatos tanácsát követve, az Aleteia portál sorozatot indított (például: 40 nap, hogy… feladd a perfekcionizmust), amelyben tanácsokat ad ahhoz, hogyan tudunk igaz keresztény módjára élni, és utat mutat a függőségeink és rossz szokásaink alól történő felszabaduláshoz. Tanácsaikból állítottunk most össze egy csokorra valót.

Ne hasonlítgassuk össze folyton magunkat másokkal

Az összehasonlítgatás olyan kísértés, amely egy bűnből születik: a büszkeségből. Ha összehasonlítjuk magunkat, igen gyakran kevésbé jónak, kevésbé szépnek, kevésbé szerencsésnek vagy kevésbé intelligensnek ítéljük magunkat, mint mások. Ezzel önmagunk felett mondunk ítéletet, következésképpen elfoglaljuk azt a helyet, amely Istent illeti. Tulajdonképpen azt gondoljuk, hogy kevésbé vagyunk értékesek, mint a testvérünk, és megnyitjuk az ajtót a bűn előtt, amely a féltékenységből táplálkozik. Hogy ne hasonlítgassuk magunkat állandóan másokhoz, inkább szemléljük hálával azokat a kegyelmeket, amelyeket az Úr küld mindenkinek. Élvezzük annak az ízét, amink van, hogy ne sajnáljuk azt, amink nincs. Hasonlítgatás helyett adjunk hálát Jób szavaival az Úrnak: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jb 1,21)

Ne pocsékoljuk az időnket a képernyő előtt

Csak ülünk a képernyő előtt, és repülnek az órák. Jön az egyik videó a másik után, nézegetjük a fényképeket, a kezünkben a telefon kis képernyőjét, aztán magunkhoz térünk és visszacsöppenünk a keserű valóságba – már megint elment az idő. Megígérjük magunknak, hogy ez többször nem fordul elő. Másnap viszont ismét kinyújtjuk a kezünket, és már kattintunk is, szaladnak a percek és az órák, pedig érdemes volna arra gondolnunk, hogy Krisztus nem azért halt meg a kereszten, hogy a képernyő előtt pazaroljuk az időnket.

Ápoljuk a barátságokat

„A barátság lényege a két ember közötti kölcsönös jóakarat érzése” – írta Arisztotelész a Nikomakhoszi Etikában. „Ugyanakkor a jóakarat nem azonos a barátsággal, mert ez csak a másik valamilyen érdemének elismerése, de a szeretet érzése nélkül, továbbá hiányzik belőle a mélység és a viszonosság.” A barátság több, mint a puszta érdek, és több, mint a másik társaságában érzett öröm. Tanuljuk meg nagyböjtben megtisztítani az érzéseinket és elszakadni azoktól az érzelmektől, amelyek nem a jó és az igaz felé visznek bennünket.

Űzzük el a negatív gondolatokat

Nincs olyan nap, amikor ne lennének negatív és terméketlen gondolataink. Néha már reggel úgy ébredünk, hogy valami úgysem fog sikerülni aznap, nem fogjuk merni megcsinálni stb. Az ilyen gondolatok miatt megkérdőjelezzük a munkánkat, aggódunk a jövőnk miatt, kételkedünk társunk szeretetében. A belső békénket aláásó gondolatok nagyon boldogtalanná tehetnek minket.

Hogy megszabaduljunk a negatív gondolatoktól, a sivatagi atyák azt tanácsolták, hogy először ismerjük fel őket, majd azonnal döntsük el, hogy nem foglalkozunk velük. Ezek a gondolatok ugyanis megtelepednek lelkünk mélyén, ha nem teszünk az elűzésükért semmit. Az érzelmek születése nem rajtunk múlik, de a mi hatalmunkban áll ellenállni nekik. Egy jó módszer ellenük, ha minden körülmények között dicsőítjük az Urat. Bingeni Szent Hildegárd mindenekelőtt azt ajánlja az önpusztító gondolatok elkerülésére, hogy alapvetően változtassunk azon, hogy hogyan tekintünk önmagunkra, és használjuk ki tehetségeinket. Szerinte az embereknek meg kell keresniük a bennük szunnyadó tehetségeket, örülniük kell nekik, és művelniük kell őket. Ez egy hatékony módja a negatív gondolatoktól való megszabadulásnak.

Ne posztoljunk megállás nélkül a közösségi médiában

Tényleg az a szabadság, amikor nyakra-főre posztolunk, kommentelünk vagy lájkolunk a közösségi hálózatokon? Nem éppen kényszer alatt cselekszünk-e, amikor – akár az igazság rovására – a legjobb képet akarjuk megosztani magunkról? Vagy amikor a képernyő mögötti biztonságba bújva megeresztünk néhány ronda pletykát? A közösségi hálózatok nem csak időnket rabolják, hanem néha a szabadságunk egy részét is elveszik tőlünk, és egy olyan rendszer rabszolgáivá tesznek minket, amelyben soha nincs megállás, és nem feltétlenül vezet jóra. A rabszolgaságnak ez az új formája gyorsan eltávolíthat minket Istentől, ha nem vigyázunk.

Hogyan őrizhetjük meg tehát szabadságunkat a közösségi hálózatokon? Először is a rájuk szánt idő kordában tartásával. Másfelől nyúljunk vissza Szókratész hármas szűrőjének szabályához. Mielőtt bármit posztolnánk, tegyük fel magunknak a kérdést: igaz-e? Jó-e? Hasznos-e? De azt is megkérdezhetjük magunktól, hogy a Szentlélek inspirált-e bennünket az ilyen és ehhez hasonló tartalmak közzétételére, a közlendőnk több világosságot hoz-e a világba, és az Istentől kapott reményt terjesztjük-e ilyen módon a hálózatokon.

Tegyünk le a tökéletességről

Ha a részletek megszállottjai vagyunk, félünk a tévedésektől, azt akarjuk, hogy mindig minden tökéletes legyen, perfekcionisták vagyunk. Ez pedig mérgezheti életünket és eltávolít attól, ami lényeges. A perfekcionisták azt hiszik, hogy mindig van valami, ami még jobb vagy még több. Soha nem elégedettek, nehezen tudnak hálásak lenni, állandó nyomás alatt vannak, és néha még környezetüket is nyomás alatt tartják. A túlzásba vitt perfekcionizmus a gőgnek egy fajtája. Eltávolít minket Istentől, mivel elhiteti velünk, hogy Isten nélkül is boldogulunk.

Igaz, Máté evangéliumában (5,48) olvashatjuk azt a jézusi mondatot, miszerint: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” De ezzel Jézus nem maximalizmusra hív minket, hanem életszentségre. Arra, hogy kicsinységünk mellett és annak ellenére törekedjünk közelebb kerülni Istenhez. A perfekcionizmusra tehát csak az a válasz, hogy legyünk tisztában a korlátainkkal, fogadjuk el őket, és találjuk meg az utat az igazi örömhöz. Mert ha elfogadjuk azt, amik vagyunk, és Istenre bízzunk tökéletlenségeinket, akkor szabadulunk meg ettől a tehertől.

Ne kritizáljunk másokat

“Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?” – mondja Krisztus a tanítványának (Lk 6,41). A kritika vitára hív, ezzel szemben az együttérzés enyhít és gyógyít. Az alázat, az irgalom és az együttérzés orvosság a kritika és a pletyka ellen, amelyek megkeményítik a szíveket. Ahhoz, hogy ne kritizáljunk másokat, és ne a saját bajainkon sajnálkozzunk, bíznunk kell a szerető Isten végtelen irgalmában, és jusson eszünkbe, hogy a kritika mögött ítélet rejlik, amelyért csak a minden gyermekét szerető Isten felel egyedül.

Ne lovagoljunk folyton a múlton

“Te tudod, Istenem, hogy a földön szeretni téged, nincs másom, csak a mai nap” – írta Lisieux-i Szent Teréz egy versében. Ez a terézi mai nap nem ismer sem lelkiismeret-furdalást, sem félelmet a jövőtől, hanem a Gondviselésre bízza magát, “mint anyja ölén a gyermek” (Zsolt 131,2). Semmi jó nem jön ki abból, ha a múlton rágódunk. Ez a rágódás nem azonos a már megbocsátást nyert bűnös ember fájdalmas bűnbánatával. A múlton való tépelődés a jelenért való hála és a jövőbe vetett bizalom hiányát jelenti.

„A mának elég a maga baja” – tanítja nekünk Krisztus a hegyi beszédben. (Mt 6,34) “. A múlton való rágódás abbahagyása azt is jelenti, hogy felvesszük annak az embernek a bizakodó, magabiztos magatartását, aki tudja, hogy végtelenül szeretik, és nem fél az immár megbocsátott múltbeli hibák emlékétől. Tudnunk kell átadni Krisztusnak minden olyan seb súlyát, amelyet egyedül nem tudunk elviselni. Nem utolsósorban pedig azt is jelenti, hogy megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, hogy életünk végén könnyű és örömteli szívvel léphessünk be a mennyek országának békéjébe.

Vessük el félelmünket a jövőtől

„Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” – hirdeti Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében (8,28). Azok, akik engedik, hogy életüket az Úr irányítsa, megtalálják az örök öröm kulcsát. Ezt maga Krisztus tanítja népének a Máté evangéliumában elbeszélt példázatban: “Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk?” (Mt 6,26). A legjobb módja annak, hogy ne féljünk a jövőtől, az, ha a Gondviselésre hagyatkozunk, mert Isten gondoskodni fog rólunk.

Ebben a ráhagyatkozásban Istent tesszük meg életünk vezetőjévé, kapitányunkká, szó szerint az életünk élére állítjuk őt, hogy Terézzel, Szent Pállal és minden szenttel együtt gondolhassunk arra, hogy “minden kegyelem”.

Összeállította: Solymosi Judit