Rászóljunk-e vagy sem a gyermekre a családi ima közben?

Haragudjunk meg és kiáltsunk rá? Szakítsuk meg az imát, vagy hagyjuk őt, miközben jól-rosszul igyekszünk meghallani a többiek imaszándékát a zűrzavar közepén? Mi a jó megoldás a rend helyreállítására?

Az elhatározás, hogy a családdal együtt imádkozva életünkben bizonyos helyet biztosítunk az Úrnak, olyan döntés, amit rendszeresen meg kell újítanunk. Nem könnyű ezt az időpontot tiszteletben tartani, főként, ha éppen nézeteltérés után vagyunk, vagy ha fáradtság lesz úrrá rajtunk. Mégis dicséretes dolog hűnek maradni az imához a munkás hétköznapokon is.

A bejáratott gyakorlat ellenére előfordul, hogy egyes gyermekek túláradó elevensége megzavarja a családi imát. Hogyan reagáljunk? A szülők előre sejtik a bajt, de ha rákiáltanak a gyermekre az ima kellős közepén – bár ez minden családban előfordulhat –, az nem a legjobb mód a szeretet kinyilvánítására. Ezért Augustin atya, a “Prier en famille: mission impossible?” (A közös családi ima: lehetetlen misszió?) c. könyvében (l’Emmanuel kiadó) felhívja a szülőket a világos szabályok meghatározására. “Az imádsághoz hozzátartozik bizonyos testtartás. A szülők feladata megtanítani gyermeküknek, hogy a testükkel is imádkozzanak.” Helyes tehát leállítani a díványon való ugrálást! És ahelyett, hogy túlságosan dühbe gurulnánk, jobb, ha ölbe vesszük a gyermeket, vagy megkérjük, hogy álljon fel és kezdjen egy egyházi énekbe, ami megélénkíti a közös imát.

Augustin Bourgue atya hangsúlyozza: “Segít a gyerekeknek, ha bevonják őket az imába: vegye elő a gitárját, vagy szervezze meg a családi imádkozás különböző szakaszait. Ez olyan, mint a misénél: az oltárszolgálat ellátása, a ministrálás segíti a gyermekeket arra összpontosítani, ami ott megtörténik”.

Az Úr a szívek ismerője

Az imádság belső tevékenység, ami megmozdítja mindenki szabadságát, még a gyermekekét is. Szükséges néhány szabály, hogy az ima lehetségessé váljék. A szülők tehát jóindulatúan rászólhatnak a gyerekekre: rá kell mutatniuk, milyen fontos a magatartásuk az ima alatt, mert evvel mutatják ki, milyen értékes ez a pillanat. A gyermek lassanként ráérez az ima ízére, és rájön, hogy nem külső rítusról vagy a lefekvési szertartás egy mozzanatáról van szó. Megtanulja megélni ezt a pillanatot, hogy saját imája életre keljen.

Az ima alatti megfelelő magatartás támaszává válik a családi közös imának. Ez a keret akkor megfelelő, ha a közös jó szolgálatában áll, hiszen ez az imaidő mindenki saját imaideje, együtt. Mindkét szülő imájáé s minden gyermeküké, együtt. Ha azt mondjuk, „együtt”, azt értjük alatta: „közösségben”, szeretettel minden iránt, amit átélnek a szülők és a gyermekek. A fegyelem ekkor megfelelő helyet kap: az imának van kezdete, középső része és befejezése. Időtartama aszerint alakulhat, hogy ki-ki hogyan élte meg a napot. A lényeg: imádkozni, egyszerűen csak valóságos vágyat érezni az imára, mert az Úr ismeri a család minden tagjának a szívét, és a vágy, ami Őfelé felszáll, örömmel tölti el.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia