Pünkösdi ráhangoló: Felfelé húzó kegyelem

Jeges Mirjam kármelita nővér a magyarszéki kármelita kolostor csendjéből invitál bennünket a pünkösd előtti lelki útra. Kiindulópontja Lukács evangéliumának mennybemeneteli szakasza, amelyben Jézus feladatul adja a tanítványoknak, hogy Jeruzsálemtől kezdve minden népnek hirdessék a megtérést és a bűnbocsánatot, miközben ők a „mennyei erőre” várakoznak. A nővér tekintete innen emelkedik tovább a római Szent Kelemen-bazilika mozaikjáig, ahol a kereszt mögött feltáruló áldó kéz – az Atya keze – azt üzeni: Isten nemcsak felénk nyújtja az életadó keresztet, hanem fölfelé is vonz bennünket, mintha a teremtett világot is saját Fiával együtt emelné a menny felé.

Ezt a „fölfelé húzó” dinamikát erősíti Edith Stein gondolata, miszerint a hegycsúcsra érve a kilátás egyre szélesebb, s végül a menny panorámája tárul fel. Ha ebből a perspektívából szemléljük az életet, a mindennapi események a maguk igazi súlyukban és arányaikban mutatkoznak meg, s bennünk különös nyugalom születik: tudjuk, hogy Krisztussal el vagyunk rejtve Istenben. Aranyszájú Szent János szerint az apostolok annyit láttak az eseményekből, amennyi a hitüknek elegendő volt; mi is csak a hit fénye alatt érthetjük, hogy Jézus mennybemenetelekor emberségünket örökre az Atya színe elé vitte.

A nővér kiemeli: Jézus „helyet készít” számunkra, ezért nem fordulhat elő velünk, hogy „nincs helyünk” az örökkévalóságban – ellentétben azzal, amit ő születésekor megtapasztalt Betlehemben. Ferenc pápa szavaival élve Jézus most is az Atya előtt áll sebei látható bizonyítékával, és így imádkozik értünk: „Ezt szenvedtem az emberekért, tégy valamit!” Ez a folyamatos közbenjárás tartja ébren reményünket, mert tudjuk, hogy a legjobb helyen – az Atya színe előtt – van valaki, aki könyörög értünk.

A mennybemenetel ünnepe tehát a „menny meghódítása”: Krisztus kinyitotta az ajtót, és velünk osztozik ebben a diadalban. Ahogy Norvicsi Juliána látomása fogalmaz, Krisztus magában hordoz bennünket, az Atya hálával fogadja ezt az ajándékot, s az örök szeretet kölcsönös áramlása öröm és áldás az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek egyaránt. Ebből az áldásból részesülünk mi is, ezért élhetünk Bonhoeffer szavaival „áldó hatalmak oltalmába rejtve”.

Mirjam nővér a beszélgetést gyakorlati feladattal zárja. Mivel Jézus utolsó földi gesztusa az áldás volt – és ez a gesztus „áttöltődött” az örökkévalóságba –, arra hív, hogy tudatosan éljünk mi is megáldottságunkból fakadó áldáskészségünkkel. Válasszunk ki valakit, akivel nehéz a kapcsolatunk, és mondjuk ki rá a jókívánságot: „Áradjon rád az áldás, N. N.!” Ezzel a lépéssel belépünk abba a tág horizontba, amelyet Jézus nyitott meg, s amely felől szemlélve minden emberi kapcsolat új fényt kaphat.

A nap kihívása

Mivel Jézus utolsó földi gesztusa az áldás volt – és ez a mozdulat „áttöltődött” az örökkévalóságba –, éljünk mi is megáldottságunkból fakadó áldáskészségünkkel. Válasszunk ki valakit, akivel nehéz a kapcsolatunk, és mondjuk ki rá tudatosan a jókívánságot: „Áradjon rád az áldás, …” (és nevezd meg őt). A kimondott áldás nemcsak a másik emberre, hanem ránk is visszasugárzik, s ezáltal rálépünk arra az útra, amelyet Krisztus nyitott meg: a menny felé húzó kegyelem útjára.

Isten áldása kísérje a kihívás teljesítését, és formálja át kapcsolatainkat, hogy hű tanúi lehessünk a Szentlélek kiáradásának!