Postel Szent Mária-Magdolna, aki a romokból közösséget épített és reményt adott – Szentek élete
Postel Szent Mária-Magdolna – apáca, rendalapítónő
* Barfleur, Franciaország, 1756. november 28. + Saint-Sauveur-le-Vicomte, Franciaország,1846. július 16.
Marie-Madeleine Postel 1756. november 28-án született Barfleurben, Franciaországban. Mivel születésekor csaknem meghalt, szükségkeresztségben részesült, s a Julie-Fran- Coise-Catherine nevet kapta. Már gyermekkorában feltűnt nagy jámborságával, szeretetével és önsanyargatásaival. Megengedték neki, hogy már kilencévesen az első szentáldozásához járulhasson. Később a valognes-i bencés nővéreknél kapott rendkívül gondos nevelést.
A szerzeteséletre nem érzett hivatást, így tizennyolc évesen visszatért családjához, és Barfleurben nevelőintézetet nyitott. Mint kiváló nevelő csakhamar nagyszerű eredményt ért el. Ebben az időben elkezdett vezeklő életmódjához haláláig hű maradt. Teljes megtartóztatást és szigorú böjtölést vállalt; ostorozta magát, vezeklőövet és vasfűzőt hordott.
A francia forradalom zűrzavarai közepette határozottan föllépett Barfleur új plébánosa ellen, aki letette az alkotmányos esküt. Saját házában oratóriumot rendezett be, s megszerezte az engedélyt, hogy ott őrizhesse az Oltáriszentséget, sőt áldoztathasson is. Ismételten éppen csak hogy elkerülte a letartóztatást. A vallásszabadság visszaállítása Barfleurben nem hozott békét, mert a körülmények különleges találkozása folytán a plébánia két plébános viszálykodásának tárgya lett; Julie Postel befolyása nagymértékben hozzájárult az egység helyreállításához.
Julie Postel régóta gondolkodott egy olyan kongregáció megalapításában, mely az oktatással és betegápolással foglalkozik. Amikor 1805-ben fölajánlották, hogy Cherbourg-ban vegyen át egy iskolát, lelkivezetőjéül és tanácsosául a szent életű Cabart abbét választotta, aki hajlandóságot mutatott terve iránt. Sikerült megnyernie három jelentkezőt, és a püspök is bátorította szándékában.
A kis közösség az Irgalmasság Szegény Nővérei nevet kapta. 1807-ben tették le az első fogadalmakat. Julie Postel rendi neve Mária-Magdolna lett, s főnöknővé nevezték ki.
A nővérek száma lassanként növekedett, és így végre átvehették Octeville iskoláját. Rövid idő múlva azonban a Gondviselés Nővérei Cherbourg-ban ismét megnyitották azt az iskolájukat, melyet a forradalom miatt kellett bezárniuk. Postel anya ezért visszavonult, s 1810 végén kis csoportjával együtt elhagyta a várost. 1811 szeptemberében Tamerville-ben berendezkedtek egy volt iskolában, s legelőször is maguk köré gyűjtöttek egy tucat árva gyermeket. A helybeli tanítónőnek, aki versenytársait látta bennük, sikerült ellenük hangolnia a városi tanácsot. A nővérek ezért elhagyták Tamerville-t, és Valognes-ban alkalmi munkákból tengették életüket, meglehetősen szűkösen. Ebben az időben a több haláleset által megtizedelt kis közösségnek már csak hat tagja volt, ezért Cabart abbé a feloszlatásukat javasolta. Rendíthetetlen bizalmában azonban Mária- Magdolna anya elutasította ezt a javaslatot.
Végül sikerült megvetniük a lábukat egy Tamerville közelében lévő faluban, ahol 1816 júliusában a polgármester rájuk bízott egy iskolát. A főnöknő megszervezett itt egy virágzó nevelőintézetet, és a törvény követelményei szerint hatvanhárom évesen még vizsgákat is tett, hogy megkapja a tanítási engedélyt. Utánpótlásuk növekedett, s így lehetővé vált néhány további alapítás létrehozása a közelben.
Anyaház céljára sikerült megvásárolniok az egykori Saint-Sauveur le Vicomte apátság elhanyagolt épületeit. Idővel azután sikerült itt a közösséget némiképp megfelelő módon elhelyezni. 1837-ben a kongregáció elöljáróul kapta Delamare abbét, a későbbi luḉoni püspököt, aki nagy segítséget jelentett a főnöknő anyának. A nővéreknek végleges alkotmányt adott, amely a keresztény iskolatestvérek szabályzatának mintájára készült.
Postel anya ezután olyan munkához fogott hozzá, amelyet nagyon a szívén viselt: a szép, de romokban heverő apátsági templom helyreállításához. Szegénységük ellenére határozottan kezdett a munkához, és akkor sem hagyta abba, amikor egy forgószél ledöntötte a nagy tornyot és tönkretette az addigi eredményeket. A nővérek gyűjtögettek és koldultak. A munkát az alapítónő halála után sikerült csak befejezni.
Mária-Magdolna anya utolsó éveit fájdalmas összeütközés árnyékolta be: Saint-Sauveur plébánosa elismerte ugyan az anya kiváló erényeit, de különös módon irigykedett rá, és mindent megtett, hogy nehézségeket gördítsen eléje, így a falu iskoláját először más nővéreknek, majd egy laikus tanítónőnek adatta át; gondja volt rá, hogy a helyi közigazgatás megtagadja az árva gyermekek részére alapított otthontól a szerény anyagi támogatást is.
De mindezen zaklatások sem voltak képesek megakadályozni a kongregáció további fejlődését. 1841-ben és 1842-ben is tizenhét új nővér tett fogadalmat. Halálakor Mária-Magdolna anya harminchét alapítására tekinthetett vissza, közülük egy Párizsban volt.
Alázatossága ellenére sem maradtak rejtve nővérei előtt természetfölötti adományai, s a rendkívüli kegyelmek sem: csodák, jelenések, jövendölések, szellemek megkülönböztetése, eksztázisok. Mindig egyszerű, barátságos, jóságos, tapintatos és figyelmes tudott lenni. 1846 elején észrevehetően hanyatlani kezdett ereje, megroppant az egészsége. Halála napját előre megmondta. 1846. július 16-án hunyt el.
