Porto Mauriziói Szent Lénárd: „Jézustól tanultam” – Szentek élete
Porto Mauriziói Szent Lénárd – ferences áldozópap, népmisszionárius
* Imperia, Itália, 1676. december 20. +Róma, 1751. november 26.
Lénárd Észak-Itáliában, a mai Imperiában 1676-ban született. Az északi hegyvidék lakóiról azt tartják, hogy kemény, komoly emberek. Anyja két évvel fia születése után meghalt. Apja második házasságából hét gyermek született; közülük ketten követték Lénárdot a ferences rendbe.
Paolo öt évig tanult a jezsuiták római kollégiumában. 1697-ben belépett a ferencesek közé. Ekkor kapta a Lénárd nevet. Ígéretet tett, hogy minden erejét az akkoriban virágkorát élő népmisszió szolgálatába állítja.
Több mint negyven éven át népmisszionárius volt. Végigjárta egész Észak- és Közép-Itáliát. 1730-tól Rómában volt a székhelye.
A hegy csúcsánál épült Incontrót olyan helynek nevezi, „amely istenfélelmet és áhítatot lehel.”
Az istenfélelem és a szeretet igehirdetésének a két sarkpontja volt. Lénárd szívbeli jósága felejthetetlen élmény lehetett mindazok számára, akik hallgatták gyakran igen szigorú prédikációit. Úgy hírlik, hogy szeretetre méltó módján még a legmegátalkodottabb bűnöst is meg tudta nyerni. Amikor a gyóntatószékben tanúsított szelídsége miatt kérdőre vonták, így válaszolt: „Jézustól tanultam.”
Nem volt sem a tudomány mestere, sem elragadó szónok, de mint lelkipásztor olyan sikereket ért el, mint korának legjobb igehirdetői. Erőssége a lelkipásztorkodás alázatosan végzett munkája és az önátadásban való hűség volt.
Bár tevékenysége meglehetősen szűk területre korlátozódott (alig hagyta el Észak- és Közép-Olaszországot), személyisége szélesebb körben hatott. Pápák, bíborosok és fejedelmek versengtek tanácsáért. XIV. Benedek pápa nála gyónt, s a heti rendszerességgel tett látogatások a Palatínuson lévő szűk cellában döntően befolyásolták a pápa kiemelkedő jelentőségű munkásságát. Lénárdnak köszönhette a Ferenc-rend a reform éledését, Róma a vallási megújulást, a Genovai Köztársaság a szabadságot, Korzika szigete a vérbosszú intézményének visszaszorulását és a békét a genovaiak szorongatásától megszabadulva. Lelki támaszt nyújtott Lénárd Toszkána nagyhercegségének és az ott uralkodó utolsó Medicieknek is.
Lelkipásztori tevékenységének legjelentősebb területe a népmisszió volt. A barokk kor embereként ő is szerette a pátoszt, a drámai megjelenítést külső jelekkel (kereszt, töviskorona, ostor), de jezsuita tanítómestereivel ellentétben több teret és nyugalmat engedett a lélek belső világában zajló történéseknek. Misz- sziói legfeljebb három hétig tartottak. A „szavak missziója” után következett a „szentség missziója”. Utolsó prédikációja után még kb. egy hétig a helységben maradt, hogy segítőivel, akikkel együtt „úton lévő kolostort” alkotott, még gyóntasson és alkalmat adjon a szentáldozásra.
Lénárd nevéhez fűződik a keresztúti ájtatosság terjesztése, mely általa nyerte el mai alakját. Az egyes stációkat rövid prédikációival kötötte össze; közülük kilencven maradt ránk. Ezek a beszédek újdonságot jelentettek a prédikáció történetében; Lénárdot pedig misztikus kegyelmekkel megáldottnak, a Szentírásból élőnek, szeretetben megalapozott atyának és a néphez igen közel álló pásztornak mutatják be. 572 keresztút felállítása fűződik nevéhez: leghíresebb a római Kolosszeum keresztútja.
Ezenkívül a barokk kor számos vallási gyakorlatát ápolta: lelkigyakorlatokat tartott gyakran valamely falu egész népének; terjesztette Jézus Nevének tiszteletét. Mint kifejezte: élni akarta Krisztust, mielőtt hirdette volna.
Életét saját szavaival így foglalhatjuk össze: „Hivatásom a misszió, hogy odaadjak másokat Istennek, és a magány, hogy odaadjam magamat Istennek.”1751. november 26-án este egy olasz postakocsi haladt Róma felé a Via Flaminianán. Az öreg Lénárd halálos betegen ült a kocsin. Aznap este a cellájában meghalt.
