Örök élet másképp – gondolatok évközi 32. vasárnapra

1. Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménységbe, hogy föltámaszt minket… (2Makk 7, 1–2. 9–14)

A halottak feltámadásának tagadása nem új jelenség. A Krisztus korabeli zsidóság körében is előfordult. A feltámadás hitének első írásbeli „bizonyítéka” is mindössze a Kr. e. második században jelenik meg.

2. Legyetek hát állhatatosak… (2Tessz 2, 16–3, 5)

Az apostol kitartásra buzdítja tanítványát és híveit egyaránt. A kísértések között az Úr kegyelme erősít, hogy mindvégig hűségesek legyünk hozzá.

3. A világ fiai nősülnek és férjhez mennek… (Lk 20, 27–38)

A szomszéd falu egyik tanárnője szigorú, következetes pedagógus volt. Osztálya rajongott érte. Három szép gyermeknek adott életet és nevelték őket, pedagógus férjével együtt. Nyugdíjazása után halálos kór támadta meg szervezetét. Évekig irtózatos fájdalmak gyötörték, az utolsó évben már ágyhoz kötve, és a fájdalomcsillapítók sem nagyon használtak. Családtagjai a szerető gondoskodás határán túl tehetetlenek voltak. A minap a szíve feladta… Nem bírta tovább.

Ilyenkor ágaskodnak bennünk a kérdések: miért a szenvedés? Miért nem lehet élvezni itt a földön munkánk gyümölcsét? Tényleg megváltó a halál? Nem okoz még több szenvedést azoknak, akik hátra maradnak? Nem igazságtalan ez? Mit szól hozzá Isten?

Akik az igazságra tanítottak sokakat, tündökölni fognak örökkön örökké, miként a csillagok – írja a Szentírás.

Egyik ismerősöm a következőket mesélte: egész pici gyermek voltam és a drága jó nagymamám mesélt egy moziban látott filmet (talán az egyetlen, amit ő moziban látott), ami arról szólt, hogy egy osztály gyermek felmegy a mennyországba, meglátogatni a háborúban elesett (és feltámadt) apukákat. A találkozás után játszanak, és közben megéheznek, megszomjaznak, kérnek ételt/italt, szeretnének du. egyet aludni, de azt a választ kapják, hogy mindezek odafent nem lehetségesek… Én pedig csodálkozva hallgattam a történetet, mert nem tudtam megérteni: hogy is van ez? De gyerekkorom óta csak annyi változott, hogy most hittel elfogadom, hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”

A mai evangéliumban meg ezt olvassuk: akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba, és a halálból való feltámadásra…, meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és mivel a föltámadás fiai, az Istennek fiai… Ő nem a holtak Istene, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él… Pár nappal halottak napja után ezek a jézusi szavak mintha beszédesebbek lennének. Nemcsak szokásból gyújtunk gyertyát szeretteink sírjánál, nemcsak illemből viszünk ilyenkor virágot a temetőbe és mormolunk el egy-két fohászt, hanem maga a helyzet kényszerít arra, hogy foglalkozzunk a halál kérdésével. Vagy nem is annyira a kegyetlen végzettel, mint inkább azzal: mi lesz utána? Lesz-e, és milyen az örök élet?

A feltámadásban nem hívő szadduceus pártiak már-már fantasztikus regénybe illő, kitalált történettel akarják nevetségessé tenni Jézust.
A sógorházasságból ihletődő, körmönfontan megfogalmazott történet szerint mind a hét testvér meghal, s végül az asszony is, aki mindegyikük felesége volt. Csattanóként azt kérdik: a feltámadáskor, ha lesz ilyen, melyiküknek lesz a felesége? Jézus nem sétál bele ebbe a sikamlós értelmezési csapdába, hanem a vitát a fonákjáról a színére fordítja, és felmutatja az isteni igazságot. Akik Isten akarata szerint élnek, haláluk után is élnek. Isten az élők Istene. Nem is lenne ő, ha nem lenne hatalma a halál fölött.

Evilági elképzeléseinket nem szabad kivetítenünk Isten világára. Az örök élet teljesen más, mint amit el tudunk képzelni róla. Testestől-lelkestől feltámadunk, mint maga Krisztus, de egy teljesen más létmódba. A nemi átörökítés okafogyottá válik. Megszűnnek a földi koordináták, az idő, a tér, az ösztönök, a bűn lehúzó ereje. A szadduceusok és mindenki más nagyon téved, ha azt hiszi, úgy képzeli el, hogy a halál utáni élet ennek a földi életnek a folytatása. Inkább hazaérkezés, beteljesedés, a gyümölcs beérése. Teljesen más létállapot, mint amit mi itt megszoktunk. Ott nincs elmúlás, öregedés, fájdalom, halál. Ott nincs szükség a fajfenntartásra. Ott átalakul a biológia, a test, az anyag megistenül. Megdicsőül egész személyiségünk. Nem gyűjtünk vagyont, nem lesz széthúzás, a feltámadt test már nem érzékies. Tehát nem lesz szükség még a házasság intézményére sem. A halál ott már nem veszélyezteti az emberi nem fennmaradását.

Feltámadásba vetett hitünket igazságérzetünk, tiszta vágyaink is megkívánják. Nélküle mivé lenne az évezredek óta felgyűlt sok jó, erény, tiszta szeretet, amelynek teljesítménye mint életszentség az emberiséget előbbre vitte? Mert ilyenformán fölösleges lenne megszületni, dolgozni, alkotni, áldozatot hozni, családot alapítani, gyermekeket nemzeni, felnevelni őket szeretetben, az értéket, a jót, a szépet, az igazat átadni, és bízni abban, hogy továbbviszi azt a művet, amit megkezdtünk. Vagy kozmikus félrevezetés áldozatai lennénk? Akárcsak az ufókkal, reinkarnációval, lélekvándorlással? De hát akkor mire megy ki az ún. evolúció, fejlődés, haladás, ha csak úgy kialszik, szétpukkad, mint egy lufi? Szélhámosság az egész? …

Jézus Krisztus igazából saját szenvedésén, kereszthalálán és feltámadásán mutatta be azt, hogy nem áldozatai vagyunk egy világméretű félrevezetésnek, hanem van számunkra hely az örök Atyánál, ahová ő is visszament, immár testünket is felmagasztalva. Ne ragadjunk le földies elképzeléseknél, fantáziálásoknál, ne engedjük meg, hogy csak evilági életben higgyünk, de azt se, hogy az emberi viszonyokat – még ha végtelen formába is – kivetítsük az örök életre. Az eukarisztiában már most velünk élő feltámadt Úr ígérete szerint: szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik (1Kor2, 9).