Oignies-i Szent Mária: A kereszt szemlélője a leprások között – Szentek élete
Oignies-i (Willenbroecki) Szent Mária – szűz
* Nivelles, Franciaország, 1177. + Oignies, Franciaország, 1213. június 23.
Mária Franciaországban Nivelles-ben született 1177-ben, nagyon gazdag brabanti család lányaként. Korán, szinte gyermekként fölébredt benne az ellenérzés a túlságosan evilági, dolgok iránt.
Az anya igyekezete, hogy tizennégy éves lányát megfelelően férjhez adja, végül sikerrel járt. De Mária ifjú hitvese Istentől küldött társ lett a kislány számára: tele volt szeretettel és megértéssel.
A fiatalok megfogadták, hogy önmegtartóztatásban élnek. Ez röviddel a házasságkötés után nyílt titok lett. Szép, jól berendezett házukból – családjuk rémületére – a hajléktalanok számára menhelyet hoztak létre, és rövid idő alatt olyan pazarló nagylelkűséggel használták föl gazdagságukat a szegények és betegek szolgálatában, hogy azt a nivelles-i polgárok botránynak érezték, és mindkettőjüket mint a társadalom ellenségeit kerülték.
Az ifjú hitvesek lelki egysége azonban olyan mértékben nőtt, amilyen mértékben mindketten feláldozták földi kedvteléseiket. A vágytól vezérelve, hogy teljesen hasonlóvá váljanak Krisztushoz, végül odáig jutottak keresztútjukon, hogy Nivelles városának peremén egy lepratelepen telepedtek le. Ez volt az utolsó állomás, ahova együttesen érkeztek. Amikor kitörtek a hagyomány és a biztonság szorításából, mindig Mária volt a merészebb és lángolóbb hitű. Férje némiképp az ő árnyékába húzódott, de hallgatag áldozatkészségével is méltó társa, éber őre, soha nem csüggedő támasza és erősítője volt a nyílt megvetés vesszőfutásában. Mindketten bevonultak a leprások közé egy kis kunyhóba, és ápolták őket.
Vitry Jakab tanúsítja, hogy Mária a Megfeszített szemléléséből nyerte az erőt hősies áldozatához. Az Úr szenvedése volt szemlélődésének csaknem egyedüli tárgya, miután – még útja kezdetén – egyszer olyan mélységes megrendülést élt át a kereszt előtt, hogy szeméből a könnyek patakként ömlöttek, utána pedig hosszú ideig nem tudott Krisztus szenvedésére gondolni anélkül, hogy az együttérzéstől el ne veszítette volna eszméletét. Lelkiismeretének nagy gyöngédsége és szívének csodálatos tisztasága a kereszt iránti szeretetéből fakadt. Csak egyszer evett napjában; húst sohasem fogyasztott, bort sohasem ivott, gyakran 3-4 napig nem vett táplálékot magához, vagy egész hónapon át megelégedett csupán vízzel és kenyérrel. Szíve mindig Istennél volt, munka közben is imádkozott. Gyakori és hosszan tartó elragadtatásai közepette a természetfölötti valóság is közvetlenül látható és megtapasztalható lett számára.
Jakab csodálja azt a belső biztonságot és világosságot, amelyet eközben tanúsított, és amellyel a démoni képeket meg tudta különböztetni a valódi mennyei látogatásoktól. Ugyanakkor Máriában szokatlanul bensőséges tisztelet élt az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztus iránt. Éjjel-nappal sok órát töltött imádkozva az Oltáriszentség előtt. Egyszer egy nagy lelki ínségében hozzá forduló férfinak azt tanácsolta, hogy lépjen egészen közel a jelenlevő Úrhoz, és neki panaszolja el bánatát; s a férfi átélte, hogy csodálatosan megvigasztalta az Úr közelsége.
A willenbroecki kis kunyhót idővel gyakran ellepték a kíváncsiskodók és a segítséget keresők, Mária pedig belső parancsot kapott a magányra. Hűséges társa beleegyezett az áldozatba, hogy ne lássa már többé maga mellett a csöndes, szeretett arcot az imádság, a szűkös étkezés és az együttes munka alkalmával. Mária 1208-ban visszavonult a félreeső Oignies-be, a Szűzanya kis szentélyébe. Az itteni kegykép már akkor az évenkénti bűnbánó zarándoklatok célja volt, amelyeket a legkeményebb télben is mezítláb szoktak megtenni. Itt telepedett le Mária néhány jámbor nővel együtt az ágostonos kanonokok mellett, egy beginaházban, és itt vette át lelki gondozását Vitry Jakab.
Az utolsó évek egyszerre jelentették Mária számára a misztikus kegyelmek paradicsomát és a nehéz testi szenvedések poklát. Nem sokkal halála előtt a templomba vitette magát az oltár elé. Életrajza szerint utolsó napjaiban már csak „énekelt”. Ez azt jelenti, hogy – a szeretet és a fájdalom eksztázisában – ritmikus prózában vagy versekben beszélt. 1213. június 23-án Franciaországban eljutott az Istennel való végső egyesülésre.
