A megbocsátás nem könnyű dolog, hiszen mélyek tudnak lenni a sebek, melyeket a másik embernek okozunk. Természetesen, emberi természetünkből adódóan követünk el hibákat, és sokszor talán nem is gondoljuk, hogy cselekedeteinkkel mennyire megbántottuk a számunkra fontos személyt.
Ez már a Jézus korában is mindennapi dolog volt, ezért gyakran tanítja az Úr is a helyes magatartásra a követőit, a tanítványait. A legismertebb talán, amit Mt 18,21-22-ben olvashatunk:
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” „Mondom neked – felelte Jézus –, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.”
Az Úr imájában is úgy kérjük az irgalmas Isten bocsánatát, ahogy mi megbocsátunk felebarátjainknak. De képesek vagyunk szívből elnézni a minket ért sérelmeket? Ez nem könnyű, de a mi Megváltónk példát mutatott nekünk, amikor a kereszthalálakor üldözőiért és az Őt bántalmazókért imádkozott. Ő Júdásnak is kész volt megbocsátani az árulást, aki nem kis fájdalmat okozott Mesterének.
Tudom, mondhatjuk, hogy Istennek könnyű kegyelmesnek lenni irántunk, ugyanis Ő szeretetéből hívott életre minket, Ő maga a szeretet, és egyedül Ő tökéletes. Mi pedig emberi hibákkal küzdünk, és nekünk korántsem ennyire egyszerű elfelejteni a másik ember vétkét, sőt sok esetben úgy érezzük, képtelenek vagyunk rá. Ilyenkor jó, ha felidézzük a közös emlékeket, az együtt töltött boldog pillanatokat. Abban, hogy túltegyük magunkat a megpróbáltatásokon, melyek a kapcsolatunkat roncsolhatják, segíthet, ha megbeszéljük egymással a minket ért sérelmeket, válaszolunk a másik által feltett „miért?”-ekre.
Sebet kapva, az emberek között egy kis szakadék keletkezik, mindenki maga dönti el, hogy azt a szakadékot továbbmélyíti elutasító, mogorva, sértődött viselkedésével, vagy elnézi társa hibáját, és ezzel megpróbálja a keletkezett völgyet újra egyenesbe hozni. Késlekedni a döntéssel azonban nem szabad, hiszen egy idő után a távolság a szívek között nő és tovább nő, mígnem visszafordíthatatlanul tátongóvá válik.
Megbocsátás, elengedés – Fotó: ShutterStock
Gondolhatjuk persze azt is, hogy már hányszor megbocsátottunk a barátunknak, társunknak, ismerősünknek, és ő újból és újból visszaélt bizalmunkkal, úgy véli, velünk bármit megtehet, hiszen úgyis mindent elnézünk neki. Higgyük el, hogy mi is biztos okoztunk már neki fájdalmat, és ő is sokszor érezte már megbántva tőlünk magát. Lehet, mi ezekről nem is tudunk. De emberek vagyunk, hibát hibára halmozunk, akarva akaratlanul is bűnt követünk el, és ennek a velejárója, hogy a számunkra fontos személyeket megsértjük cselekedeteinkkel. Jézus azonban az újbóli, a végtelenségig ismétlődő megbocsátást kéri tőlünk, és akkor lehetünk igazán hiteles követői, ha teljesítjük életünkben parancsait. A hit a tettekben nyilvánul meg legfőképpen, nem elég ugyanis, hogy fejből ismerjük a Biblia különböző részeit, Krisztus tanításait, a lényeg az, hogy ezeket életünkben is alkalmazzuk.
Mivel az emberi kapcsolatainkban a szeretet kulcsfontosságú szerepet tölt be, így a megbocsátás kapcsán érdemesnek tartom kiemelni Szent Pál apostol jól ismert szeretethimnuszát, mely az 1Kor 13,1-13 részben olvasható:
„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (Szent István Társulat fordítása)
