Navigare necesse est? – avagy az emberi bőr alá ültetett chip dilemmája 

A közelmúlt informatikai fejlődése olyan irányt vett, amelynek következtében egy keresztény embernek meg kell állnia, és fel kell tennie a kérdést, hogy „Hova tovább? És hogyan tovább?” A cikk szerzője informatikában több évtizede járatos szakember.

A cikk apropóját az adja, hogy a közelmúltban napvilágot látott az a hír, hogy immáron Magyarországon is (és értelemszerűen más országban is) elérhető az a szolgáltatás, amely során emberi bőr alá chipet ültetnek, amely többek között – de hangsúlyozottan nem kizárólagosan – bankkártyaként is tud működni. Ennél a pontnál mély levegőt kell venni és kezünkbe kell venni a Biblia idevágó szakaszait (ahogyan azt a világi és egyházhoz közel álló – noha nem katolikus – sajtó is megtette):

„Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének a számát.” (Jel 13, 16-18.)

A Jelenések Könyvének értelmezésével természetesen nagyon óvatosan kell bánni – sokkal óvatosabban, mint a Szentírás bármely más könyvével –, mert egyrészről elég bonyolult szimbólumrendszert láthatunk, másrészről a Jelenések Könyvét gyakran használják önjelölt prédikátorok arra, hogy félelmet keltve híveket toborozzanak maguknak. (Ennek a jelenségnek egyik gyöngyszeme az volt, amikor a termékek csomagolásán található vonalkódot (is) a fenevad bélyegének tekintették.^{[Peter Lalonde, Paul Lalonde: A fenevad bélyege. Hit Gyülekezete, 1995. ISBN: 963-7453-38-5]}) Itt viszont a tények mintha önmagukért beszélnének. A témában elmélyedve érdemes meghallgatni Dr. Almási Tibor baptista teológiai professzor témába vágó briliáns előadását, amelyben a cikk szempontjából két alapvető tényre rámutat: egyrészről a Sátánnak az üdvtörténet első szűk hatezer évében nem volt szüksége arra, hogy megpróbálja keresztülhúzni az Úr terveit (nota bene: a Holocaust adminisztratív megszervezéséhez is elegendő volt a hagyományos papír-alapú nyilvántartások rendelkezésre állása), másrészt pár évtizeddel korábban a Szovjetuniót tekintették egyesek az Antikrisztus birodalmának – és anélkül szűnt meg létezni, hogy teljes egészében bekövetkeztek volna az apokaliptikus események. Mindezek tükrében próbáljuk meg a megfelelő megfontoltság mellett értékelni a fejleményeket!

A jövőbe látás képessége nélkül nem lehet teljes bizonyossággal állítani, hogy ez a chip lesz a fenevad bélyege, de ez a technológia közvetlenül alkalmas arra, hogy idővel a fenevad bélyegévé váljon. Ebből adódóan nem az a kérdés, hogy hogyan állunk technológiai fejlődés révén megjelenő szolgáltatásokhoz, azaz egy attitűdöt érdemes és kell vizsgálni.

Azért tartom érdemesnek ezt külön hangsúlyozni, mert az adatfeldolgozás és informatikai szolgáltatások fejlődésében nem ez az első olyan katarzis, amelynek megfelelő értékelésére és a tanúságok levonására egyáltalán nem, vagy csak megkésve került sor.

Az előbb említett katarzis első nagy részhalmazának azt tekinthetjük, amikor jóhiszeműen, jó szándékkal kifejlesztett informatikai megoldással visszaélnek. Ennek legeklatánsabb példája az, amikor a kisbaba felügyeletére szolgáló kamerát törték fel bűnözők és kíséreltek meg visszaélni a technikai tudásukkal, lehetőségükkel. Természetesen számos ehhez hasonló példát lehet találni, az egyik Magyarországon is elérhető, epizódjaiban valós eseteket feldolgozó „Hazugságok hálójában” sorozatban rendkívül tanulságos történeteket láthatunk. Azért kell erre külön kitérni, mert a hétköznapokban egyre inkább teret nyerő informatikai megoldások jelentős részének fejlődési trendje az automatizált adatgyűjtés – adatelemzés – automatizált vezérlés szisztémájára alapul. Erre példa az okos mezőgazdasági és ipari termelőeszközök, az okos otthonok és okos járművek elterjedése. Itt igaz az előbb bemutatott párhuzam, hogy az IT-megoldások alapvetően reális problémára próbálnak választ adni (pl.: hatékonyabb mezőgazdasági vagy ipari termelés, kevesebb energia-felhasználás vagy baleset-mentes közlekedés), de ezen rendszerek hátulütői adott esetben még komolyabb gondot okoznak. Példák megint csak a teljesség igénye nélkül: a BMW fedélzeti számítógépének biztonsági problémái, az emberi beavatkozás nélkül működő traktorok fedélzeti számítógépének feltörése. Itt kell megemlíteni, hogy a 2014-ben tisztázatlan körülmények között eltűnt Malaysian Airlines 370-es járat esetében is mértékadó helyen felmerült, hogy a repülőgép fedélzeti számítógépet az utastérből hackelte meg valaki. Azért tragikus, hogy ezeket a negatív értelemben vett mérföldköveket szó nélkül magunk mögött hagyjuk, mert megismétlődhet az, ami a számítógépvírusok, majd a makróvírusok esetében megtörtént: hiába figyelmeztettek a szakértők előre, hogy lehetséges kártékony célú algoritmusokat fejleszteni, ezek nem leltek visszhangra, és napjainkban pedig futunk az események után.

A katarzisok másik nagy csoportjának azokat a kényelmi szolgáltatásokat tekinthetjük, amelyek nélkül az életünk minőségromlás nélkül elképzelhető lenne, viszont exponenciális sebességgel betörtek az életünkbe, és a hatásaikat utólag próbáljuk felmérni, illetve értékelni. A jelen cikk szempontjából a szociális hálózatok és szociális média, valamint a testen hordható okos eszközök (okos telefonok, okos óra, okos gyűrű, okos kesztyű – mert hogy ilyen is van már) azon hátrányára szeretném felhívni a figyelmet, miszerint pszichológiailag hozzászokunk ahhoz, hogy a magánéletünk és nyilvános életünk közötti határ elmosódik, és természetesnek vesszük, hogy állandó jelleggel olyan eszközök vesznek körül (okostelefon), olyan eszközöket viselünk (okos óra) vagy olyan eszközöket hordozunk magunkban (chip), amelyek állandó jelleggel gyűjtenek és nem teljes körűen ellenőrizhető módon továbbítanak rólunk adatokat a külvilág felé. Ahhoz a folyamathoz lehet ezt hasonlítani, ahogy a különböző valóságshow-k szereplőinek pszichológiai gátjai sorozatról sorozatra „leépültek”, azaz olyan dolgokat tettek meg, amiket korábban a szereplők nem voltak hajlandóak megtenni, és amikre egy átlagos körülmények között élő ember nem vállalkozna.

Az érem másik oldala, hogy nem nagyon tesszük fel kérdést, hogy mi lesz az általunk és rólunk generált adatok sora. Az interneten nyomozva számtalan olyan, az USA és EU-ban tárgyalt pert találhatunk, amelynek végén a Google-t azért marasztalták el, mert nem anonimizált adatokat gyűjtött, és ezen adatok elemzésére jogellenes módon került sor. És ezek csak azok az adatok, amelyeket Android operációs rendszert futtató mobiltelefonjaink használata, valamint böngészéseink során generálunk magunkról. Az egyik magyarországi távközlési szolgáltató reklámjában láthatjuk, ahogy több, a XIX. és XX. században élt híres ember digitálisan életre kelt. (Ha valaki a hivatkozott linkre kattint, olvashatja, hogy ezek a „varázslatok” általánosan – és jobbára ingyenesen – elérhető technológiával készültek. Nem tudom, hogy felmerült-e bárkiben is, hogy ezek a már nem élő gondolkodók a jelenlegi társadalmi és technológiai helyzetben egyetértenének-e a „szájukba adott” gondolatokkal. A másik kérdés, hogyha egy XIX. századbeli rézkarc képpel ezt meg lehet tenni, akkor milyen visszaélésekre adhat lehetőséget egy napjainkban élő ember esetében, aki számtalan nagy felbontású képet posztol a Facebookra, különböző szociális hálózatokra (pl.: Tik-Tok) vagy szociális médiákra (például egy vlog a YouTube-on) tölt fel saját magáról készült mozgókép vagy hanganyagot. Ez a probléma messze nem elméleti, hiszen 2020 elején úgy követtek el egy 35 millió dolláros csalást az Egyesült Arab Emirátusokban, hogy egy magas rangú vezető hangját rögzítették, majd egy mesterséges intelligencia segítségével felhívták a számlavezető bankot és a bank munkatársát félrevezetve rosszhiszeműen adtak utasítást pénzügyi tranzakciók végrehajtására.

Ilyen előzmények után adja magát a kérdés: mit lehet ez ellen tenni? Az első dolog, hogy leszögezzük, hogy Jézus Krisztus váltott meg minket, azaz nem az adatok tömkelege fog minket megváltani. Szem előtt tartva ezt a gondolatot rá kell ébrednünk arra, hogy más egy gazdálkodó szervezet élete, ahol a termeléshez adott esetben nélkülözhetetlen az adatok gyűjtése és feldolgozása, és más a mi személyes életünk. Ha ezt felmértük, akkor két dolgot kell tenni:

• Digitálisan tehermentesíteni az eddigi életünket;
• “A technológiai fejlődés eredményeit a Szentírás igazságainak és az Egyház tanításának fényében a Szentlélek vezetésével kell az ember javára használni, ebben a Tanítóhivatal hivatott majd direktívákat adni. Ahogy Pál apostol is mondja: “Minden szabad nekem, de nem minden hasznos. Minden szabad, csak ne váljak semminek rabjává.” (1 Kor 6, 12) Amikor egy új informatikai terméket és/vagy szolgáltatást kívánunk beengedni az életünkbe, mérlegelnünk kell a Szentírás, a Tanítóhivatali dokumentumok és a józan megfontoltság alapján, hogy mik az adott termékek/szolgáltatások előnyei (Valóban szükségem van ezekre az előnyökre?) és mik a hátrányai (A remélt előnyök tükrében vállalhatóak-e a hátrányok?): “Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg. Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg. Mindenféle rossztól óvakodjatok.” (1 Tesz 5, 19-22).”

Ezzel kapcsolatban néhány záró gondolatot engedjenek meg: nincs az okosórának olyan szolgáltatása, ami miatt érdemes lenne hozzászokni ahhoz, hogy „valami” állandó jelleggel adatot gyűjt rólunk. (A pulzoximéter még jó esetben pontosan fog mérni, de orvosok véleménye szerint a vérnyomásmérő funkciók már elég pontatlannak tekinthetők.) Egy bankkártya súlya legrosszabb esetben 6,5 gramm, ha valakinek extrém sok kártyája van, akkor is legfeljebb egy kis szelet csokoládé súlyát fogja elérni a bankkártyák össztömege… Egy történelem témazáró dolgozatra több dátumot kellett megtanulni, mint ahány PIN-kódot meg kell jegyeznünk!

Hasonló megállapítások tehetők az okos otthonok esetében is. Ezt az állításomat akkor is fenntartom, ha nem feledkezhetek meg a közüzemi szolgáltatások árának közelmúltban történt radikális felemeléséről. A probléma abban rejlik, hogy ha nincs is szándékunkban másokkal megosztani rólunk képződött adatokat vagy információkat, ezen rendszerek biztonságos alkalmazása olyan állandóan naprakészen tartott üzemeltetési és információbiztonsági ismereteket és a mindennapokban olyan időráfordítást igényel, hogy ezt egy átlagos embertől (akinek nem ez a szakmája) elvárni nem lehet.

Sajnos arra a tényre is fel kell hívni a figyelmet, hogy nem kell beültetni semmit ahhoz, hogy valaki digitálisan könnyen nyomon követhető legyen. A biometriai azonosítás (azon belül is az ujjlenyomat-azonosítás vagy írisz-azonosítás) kiváló környezetet teremt ahhoz, hogy nyilvántarthatóak legyünk. Persze egyes okmányoknál ez elkerülhetetlen (például útlevél), de a kedves olvasó mérlegelésére bízom annak eldöntését, hogy érdemes-e abba beleegyezni, hogy némi kriptovaluta birtoklásáért cserébe az íriszünk lenyomata egy adatbázisba kerüljön. (v.ö.: Security and Resilience of Smart Home Environments Good practices and recommendations. European Union Agency For Network And Information Security, 2015. ISBN: 978-92-9204-141-0)

Ezek természetesen csak kiragadott példák voltak. A korábbi online tevékenységünk eredményeképpen megmaradt digitális lábnyomok eltüntetésére szolgáló gyakorlatok rendszerezett formában rendelkezésre állnak – sajnos csak kisebb részük érhető el magyarul; a mély és alapos takarításhoz szükséges képességek megszerzéséhez nem árt némi angol- vagy német nyelvtudás. Ezeken a nyelveken a releváns szakirodalmak könnyen és elérhető áron hozzáférhetőek. Alapvetően egy szemlélet elsajátítása a lényeges, azaz, hogy képesek legyünk felmérni, hogy milyen adatokat generálunk magunkról, és tudjuk-e ellenőrizni, hogy kinek a kezébe kerülnek és mire használja fel? És persze: mi lehet annak a következménye, ha ezek az adatok illetéktelen kézbe jutnak?