Modernista kereszténység? Ez még csak nem is vallás!

Emlékszem, nem sokkal azután, hogy elhagytam az anglikán egyházat és katolikus lettem, egy csípős megjegyzést hallottam egy ausztrál férfi szájából. „Az anglikán egyház, haver? Az nem egy vallás. Az csak egy rakás illemszabály.”

Ennyi év után visszatekintve már látom, hogy a bölcs ausztrál férfiú bölcsebb volt, mint ahogy azt akkor gondoltam, és a megjegyzése nem csak az anglikán egyházra és kedves hagyományaira vonatkoztatható, hanem az egész eretnek modernista kereszténységre is, akármelyik felekezetről is legyen szó. Nem számít, hogy anglikán, metodista, presbiteriánus, baptista vagy római katolikus.

Azt mondta: „Az nem egy vallás. Az csak egy rakás illemszabály”. Akkor értettem az illemszabályra vonatkozó megjegyzést, de „az nem egy vallás”-t már kevésbé.

Amikor azonban legutóbbi könyvemet írtam (Örökkévaló csata – szembeszállás a szív sötétségével), mélyebben megértettem, mi is valójában a vallás. A vallás nem illemszabályok, vagy a tisztességre vonatkozó szabályok összessége, és nem is egyszerűen csak olyan doktrínák, amelyekben hiszünk, vagy az az áhítatosság, amelyet gyakorlunk. Nem politikai aktivisták szervezete, sem olyan eszköz, amellyel a társadalmi problémákat orvosoljuk. A vallás nem ételosztás, nem hajléktalanszálló vagy valami környezetvédő csoport. A vallásos ember foglalkozhat ezekkel a maguk módján nagyszerű dolgokkal, és remélem, hogy foglalkozik is. De a vallás lényege nem ez.

A vallás –ahogy az idők folyamán mindig és az emberiség történetében mindenhol – az istenek és az emberek közötti interakció. A vallás a transzcendens megtapasztalása, híd a másik oldalra, találkozás a Valósággal, a tremendum et fascinans, azaz az Istenfélelem és az Istenhez való vonzódás misztériuma. Megmártózás az isteni jelenlétben, égő csipkebokor, csendes hang a barlangban, angyali üdvözlet, látomások, Istennel való találkozás és angyalokkal való birkózás.

Erről szól a vallás, bármilyen formát vegyen is fel. Ha a vallás alapvető definícióját nézzük, teljesen mindegy, hogy az primitív törzsi tánc-e a tűz körül, ahol az istenekről hallucinálnak vagy mítoszokat szőnek a démonokról. Az alapvető definícióhoz lehet az a baptista őszinte imája, a muzulmánok imára hívó éneke, vagy a zsidóknál a sófár megfújása. Mindegy, hogy egy buddhista szerzetes meditál vöröses-barna leplében, vagy egy keresztény aszkéta a sivatagi barlangjában. Mindegy, hogy az egy vudu pap csirkeáldozata, vagy egy gótikus katedrálisban nagymiséző főpap.

Egy pillanatig sem állítom, hogy az összes vallási kifejezésmód egyenértékű a bölcsességet és igazságot illetően, vagy összehasonlítható a szépsége és a vonzereje. Bárki, aki tanult az aztékok emberáldozatairól vagy az irokézek rituális kannibalizmusáról, nem fogja azt gondolni, hogy minden vallás egyenrangú.

Nem állítom, hogy minden vallás egyenlő, de azt állítom, hogy mindegyikük legalább vallás. Mindegyikben közös, hogy az emberiség és istenei közötti kommunikációról, az ember és a természetfeletti találkozásáról, és a valóság spirituális dimenzióinak megtapasztalásáról szól.

A modernista kereszténységnek ilyesmire nincs ideje. Amint a régi modernisták bombasztikus ötletüktől vezérelve a „mítosztalanítás” okán lemondtak a csodákról, a vallás világán kívül helyezték magukat, körülbelül arra a szintre, ahol a cserkészlányok süteményt árulnak. A csodákat és a természetfelettit nem egyszerűen megtagadták, hanem újraértelmezték. A csodákból kedves mesék lettek lelki épülésünkre. Amikor a kereszténységből eltávolították a természetfelettit, eltávolították Istent is.

Mi maradt? Megmaradtak Jézus Krisztus erkölcsi tanításai, és néhány dogma, de aztán hamarosan a dogmákról is megszabadultak, mert „megosztónak” találták azokat.

Akkor most mi maradt? Csak a kereszténység szép emléke, az értelem burka az igazság magja nélkül.

Ezért van a kereszténység halálra ítélve a nyugati világban. Ez a vallás el fog tűnni, mert valójában nem vallás. A kereszténységnek ez a felvizezett formája szélhámosság. Olyan, mintha egy burger bárban vegetáriánus ételt árulnának.

Szent gyűlölettel gyűlölöm mindezt, mert úgy tesz, mintha Krisztus Urunknak, a mindenség királyának a vallása lenne, míg valójában a hazugságok atyjának hite.

Amire ma nagyobb szükségünk van, mint valaha, az a miszticizmus új hulláma, és „miszticizmus” alatt nem azt értem, hogy a hegytetőn ülünk alsónadrágban mantrát dúdolva, vagy egy oszlop tetején kosarat fonva várjuk a világvégét.

Miszticizmus alatt azt értem, hogy a világon élő igazi férfiak és nők nekiveselkednek, és a hit életét élik: olyan életet, ahol hétköznapi világukat betölti a Szentlélek ereje és kegyelme. Férfiak és nők, akiknek van szeme, füle, értelme és szíve, amely megnyílik arra a valóságra, hogy a világban élő Isten mindig tevékeny, mindig teremt, és mindig a hit és öröm útján vezeti őket.

Ez a „miszticizmus”nem több és nem kevesebb, mint egy olyan nép, amely nem a test, hanem a lélek szerint él.

Ez a megújulás lehetséges, és csak ez a megújulás szabadíthat meg minket a modernista kereszténység üres padsoraitól, üres agyaitól, üres szíveitől és üres életeitől.

Írta: Dwight Longenecker atya, 2020. júl. 6.

Fordította: Eiben Ingeborg