Mitől boldog egy író?
Simó Márton szinte évente megereszt egy regényt. Még be sem fejezte az előzőt,(Iker, 2022.) máris terveket szőtt. Neki egy regényírás könnyebb, mint a pályázatíróknak a bonyolult, nyögvenyelős laptop-simogatásai. Nemcsak a megélhetése miatt, hanem hivatástudatból. Mert tisztában volt azzal, hogy mindenekelőtt, mindezek után és közben, folyamatosan dolgozni kell. Nem ette meg annyira a kenyere javát, hogy ne kellene az újabb sütéshez élesztőt szereznie. És talált is. Egy újabb archetípust, egy újabb „felettes ént”, egy újabb főszereplőt, akinek életére felfűzhette újabb regényét. Nem kitalálja ő a főhőst, hanem megtalálja. Móricz Zsigmondot parafrazálva, most nem boldog embernek, hanem-fokozattal élve boldogabb embernek nevezte el. Gyurkát mesélteti, miközben az (előző regényeiből ismert) eseményeket, korrajzot ott folytatja, abban az idősíkban, amelyben ő is élt s él mind a mai napig. A Boldogabb ember (Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest-Székelyudvarhely, 2023.), a főhős életében ugyan nincs happy end, meglepetésszerű végkifejlet, annál inkább van beteljesülés, és igen, katarzis sem kizárt, ami talán csak derűs pillanatokból áll össze. De mégis látszanak már a szépen kibontakozó jövő körvonalai. Gyurka élete is mintaszerű, hiszen „ezen az igazán siralmas földi tereken mennyei kincseket szerzett…”
A boldogabb emberek tovább élnek és egészségesebbek. Akik tudják, miért élnek, akiknek a munka, a család, a hit valódi életcélt, ihletet és ösztönzést ad, akik tudják és megélik azt, hogy van értelme az annak, amit tesznek. A folytonos változások, átalakulások, a fejlődés közepette is. Akiket a hirtelen változások hullámai nem elborítanak, hanem ők meglovagolják azokat. Ezek az emberek öregkorúkra sem égnek ki, nem feszülnek rá a gondokra, hiszen támaszra lelnek családtagjaikban, egészségüket is jobban megőrzik, életörömet sugároznak. A jókedélyű emberek immunrendszere is erősebb. Pozitív gondolkodásuk környezetükre is jobbító hatással van, az erő, az életkedv légkörét árasztják maguk körül. A gondok, a bajok, a nehézségek is csak ugródeszka nekik, hogy továbblendítse őket a következő feladathoz. Ilyen Gyurka is. Állandóan épít. Családot, házakat. Aztán megint házat. Itthon is, ’Magyarban’ is. Mert ettől van értelme mindennek. Meg hát olyan ez, mint a kaszálás: bé kell állni a rendbe, s húzni jobbról balra. Szép munka. Olyan férfias. S az a jó, ha a kasza legalább kilencvenes, a nyele legyen akácfából. Ha nincs kőrisfa. Neki a hazája nem váróterem, ahol ideig-óráig tartózkodik az ember. Ő szeret dolgozni. Alkotni. Dolgozva alakítja kicsi világát. S ezért mindent megbecsül benne. És számon tart, gyarapít. Továbbad. Ha kell, darabokból csinál egy szekeret. Egy egész vágásút. Ami pont olyan, mint a nagyapjáé. Ennek is kétszáznyolcvanhárom darabja van…
Az a döbbenetes a regényben, hogy ez az élet mindannyiunkéval rokonítható. Nem elvont, nem kitalált, nem a múltba vész, nem egy mesterkélt világ Simó Mártoné, hanem a miénk. Amelyben az író is, mint a nemzet napszámosa keresi önmagát. Rákérdez élete nagy miértjeire: egyáltalán mire jó az egész: Mit akarok? Kicsoda az író egy nemlétező foglalkozás ketrecében? Segíthet-e családján, fajtáján, az emberiségen? Ahogy a fejezetek közben el-eltöpreng ezeken, meg is fogalmazódnak benne a válaszok. A szerző regényben is elmondja,- nemcsak rövid lélegzetű publicisztikákban-, hogy az írónak a népét szolgálnia nem órabér, vagy megbízás, médiavállalkozóknak vagy politikumnak ministrálás függvénye. Mert elsősorban szolgálni kell. Alázattal, hűséggel. Meg lehet és meg kell fogalmazni a sajátot úgy is, hogy „odakint” is érvényes, általános emberi értékké magasztosuljon. Érzékenyen odafigyelve, társalogva a mellettem élőkkel, továbbadni a szót. Amiben igazság rejlik. Mert Simó Márton vallja, hogy „a szavak világa, a szép, érthető beszéd a tulajdonképpeni hazám”. Így mutatja fel mostani hiteles önmagunkat. Így lesz regénye a remény hajója, amely átviszi, átmenti, átörökíti a holnapnak.
