Mindazoknak, akik nem szeretik a munkájukat
Az alacsony fizetésű és kevésbé értékelt munka önbizalmunknak is árthat. A biblia által hordozott remény üzenetének újraolvasása azonban lehetőség az ilyen ingatag, bizonytalan munkakörben dolgozók számára is.
Talán ismerik a három kőfaragó híres történetét. Egy járókelő megkérdezte tőlük, hogy mit csinálnak. Az első komor tekintettel és fáradtan válaszolt: «Köveket bányászok és faragok». A második, aki ugyanazt a munkát végezte, egy kicsit több kedvvel mondta: «A megélhetésemért teszem». A harmadik is ugyanazokkal a szerszámokkal és technikával faragta kövét, mint társai. Mégis sugárzó arccal és ragyogó mosollyal válaszolt: «Székesegyházat építek».
Ha ön is bizonytalan szakmai tevékenységében, karrierjében vagy nincs igazán kedve hozzá, meglehet, hogy az első két kőfaragóban ismer magára. … A biblia egyik szereplője, Mózes balzsamot adhat szívének.
Mózes: a fáraó udvarától a sivatagig
Jól ismerjük Mózes, az Ószövetség nagy prófétája történetét. De nekünk – tévesen – oly távolinak tűnik, hogy nem tanulunk belőle saját lelki fejlődésünk érdekében. Tekintsük tehát át életének főbb szakaszait.
Miután zsidó anyja elhagyta és a fáraó lánya örökbe fogadta (Kiv 1. és 2. fej.), Mózes a fáraó udvarában töltötte gyermekkorát. Ott kiváló nevelést kapott. Matematikát, csillagászatot, kémiát tanult és megtanulta a hieroglifákat. A fáraó udvarában „személyiség” volt, és úgy tűnt, egyenes lesz az útja az egyiptomi uralkodó osztály soraiba.
Mózes mégsem tudott megfeledkezni származásáról, sem népének nyomorúságos állapotáról, akiket az egyiptomiak rabszolgaságban tartottak. Egy nap rajtakapott egy egyiptomi munkavezetőt, aki megütött egy zsidó rabszolgát. Mózes megölte az egyiptomit és testét a homokba rejtette. (Kiv 2, 11-12)
Amikor rájött, hogy felfedezték gyilkosságát, a sivatagba menekült. Negyven éven át nyájakat őrzött. Cipórával, Midián papjának leányával való házassága megpecsételte pásztorként a sorsát.
A fényűzés és a hírnév után szegénység és megalázottság lett a sorsa. Akkoriban ugyanis a pásztorok utálatosnak számítottak az egyiptomiak szemében, amely kultúra Mózesnek is öröksége volt. Amit gyermekként megtanult a legjobban gyűlölni és megvetni, az most mindennapi foglalkozása lett, és nem volt semmiféle kilátása arra, hogy „pályát váltson”.
Kísértések
Gondoljunk csak vissza a második kőfaragóra, aki a megélhetéséért dolgozik. Ez a motiváció önmagában sajnos nem elég, hogy szívünk mély vágyait teljesítsük.
Ezért a szív hajlamos bezárkózni, megkeményedik és megtapasztal mindenféle olyan érzést, ami eltávolítja Istentől és a belső békétől: a keserűséget, a neheztelést, sőt az Isten elleni haragot is…
Ha megnyitjuk szívünket
Ha bizalommal megnyitjuk szívünket Isten felé és elfogadjuk, hogy minden egyes tapasztalat lehetőség arra, hogy előrehaladjunk a szentség felé vezető úton, akkor Isten a „vacak kis munkát” is felhasználhatja arra, hogy tovább neveljen és formáljon minket.
Ezt tette Mózessel is, akinek társadalmi lecsúszását arra használta fel, hogy átformálja szívét és felkészítse arra, hogy megismerje Őt.
Isten azért küldte el Mózest a sivatagba, hogy megtanítsa neki azt, amit a fáraó palotájában soha nem tanult volna meg.
Másfelől viszont az udvarban kapott neveltetése évekkel később nagyon hasznosnak bizonyult, amikor 80 évesen Isten elküldte őt a fáraóhoz, hogy biztosítsa a zsidó nép kiszabadítását és Egyiptomból való kivonulását. Így «Izrael pásztoraként» valósította meg magát, és az udvarban szerzett, illetve pásztori tapasztalatai nagyban hozzájárultak hivatásának beteljesedéséhez.
Ami igazán számít Istennek
Hiába vagyunk keresztények, hiába fordulunk Krisztus szeretete felé, gyakran továbbra is a világ megtévesztő látszatai alapján ítélkezünk. Ha azt halljuk, hogy a világ megvetően beszél a pénztárosokról, a pincérekről vagy a biztonsági őrökről, akkor mi is megvetjük őket.
Ami Isten figyelmét felkelti, az millió mérföldre van a mi emberi megítélésünktől. Istennek az számít, hogy mi van szívünk mélyén és hogyan fejezzük ki szeretetünket a mindennapokban.
Krisztus az utolsó vacsorán megmutatta nekünk, milyen szeretettel kell lennünk egymás iránt. Azáltal, hogy megmosta tanítványai lábát, ami a szolgák és rabszolgák feladata volt, az alázatos szeretet példáját adta nekünk, miközben előrevetítette keresztfán való halálát is. (Jn 13, 12-15). Szent Pál a Filippieknek írt levélben (2, 5-11), a teológia összefoglalását kínálja számunkra azáltal, hogy Krisztus utánzására hív minket:
«Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Jézus Krisztusban volt: Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta: és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.»
Kérjük tehát Istent, hogy világosítsa meg lelki szemünket, hogy úgy lássunk, ahogyan Ő lát. Hogy a munkánkat, bármennyire is megvetett tevékenység, tekintsük lehetőségnek arra, hogy általa felebarátunkat szolgáljuk és szeressük. Hogy útjainkon ne a keserűség és a kétségbeesés, hanem a szentség és a remény jó illatát terjesszük. Ezáltal fognak minket valóban «keresztényként» felismerni.
Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia
