Milyen az, amikor az alkotmánybíró találkozik a zongoraművésszel?
Érdekes élményben volt részem tegnap. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Ludovika Főépület: a fénykorát idéző, szépen felújított Széchenyi Díszteremben kecses fekete zongora áll. A terem 18:30 körül nagyjából megtelt, elegáns hölgyek kíváncsi tekintete és idősebb urak halk beszéde töltötte be a teret. Jómagam annyit tudtam, hogy a Ludovika Zeneszalonban vagyok, és az est témája a propagandazene lesz. Fél hét után nem sokkal két úr lépett a zongorához, Dr. Horváth Attila alkotmánybíró meg Szilasi Alex zongoraművész. A teremben csend lett, és persze mindenki figyelni kezdett. A művész helyet foglalt a zongoránál, a jogász pedig állva kezdte az előadást.
Mindjárt az elején zongorán halhattuk, hogy miként lehet A csitári hegyek alatt című dalt gyász indulóként, majd hangnem váltással vidám dallammá változtatni. Ezzel egyértelművé tették az előadók, hogy a zene hatással bír az érzelmekre. Igencsak érdekes volt ezt hallani. Napjainkban, Istennek legyen hála, sem hazánkban, sem a Kárpát-medencében, sem Európa e vidékén nincs sehol diktatúra. Propagandazenét tehát nem kell hallgatnunk. Ennek ellenére az előadás igencsak tanulságos volt, hiszen halhattunk arról, hogy a dallam miként válhat a manipuláció eszközévé.
„A propagandazene bárhonnan elvehet, ellophat a zene világából, átalakítva pedig tömegeket képes befolyásolni” – hangsúlyozta Szilasi Alex.
Szóba került az internacionálé, a szovjet himnusz; hallhattunk arról, miért kellett dicsőítő dalt írni Leninről; megtudhattuk, hogy a náci propagandazene népdalok szövegét és dallamát emelte be, hogy a hatalom ezzel férkőzőn a nép fejébe. Szilasi Alex zongoraművész megjegyezte: a propagandazene legsötétebb oldala az, hogy azokat a rétegeket igyekszik kihasználni, akik a legkiszolgáltatottabbak – szegények, tanulatlanok stb. Nekik akar az ilyen zene eszméket nyújtani, de ezek olyan fogódzók, amelyek hasztalanok és csalódáshoz vezetnek.
Dr. Horváth Attila arra hívta fel a figyelmet, hogy
Sztálin egykori ortodox papnövendékként tudta: a zenének ereje van, amelyet fel lehet használni arra, hogy a keresztények Istenét behelyettesítsék olyanokkal mint Marx, Engels és Lenin.
Legyen az bármilyen meglepő is, az előadás végéhez közeledve Hofi Géza került szóba, abban az értelemben, hogy a humor (tán inkább szatíra) milyen hatásosan tudja hatástalanítani és kigúnyolni a lelkesítő dalokat (vesd össze: USA for Africa – We are the World és Hofi Géza: Piál a föld). Érdekesség, hogy az esemény zárásaként a közönség kérhetett a művész úrtól egy rögtönzött lelkesítő dalt. Meg kell hagyni, a közönség is kreatív volt e téren. Azt kérték (figyelem!), hogy a Rákóczi indulót úgy szabja át, mintha az egy kínai selyem szövésével foglalkozó üzem munkásainak írt, Liszt Ferenc által játszott munkadal lenne. Én nem vagyok zenész, de a magam szerény hallása szerint, illetve a viszonzott taps értelmében elmondhatom, hogy a művész úr könnyedén teljesítette a feladatot. A hallgatóság – természetesen miután az előadás véget ért – könnyed fehér és rozé borral vehetett búcsút az esttől. Tanulságos másfél óra volt. Szeretettel ajánlom ezeket az alkalmakat fiatalabb és idősebb olvasóink számára, ha van alkalmuk részt venni.
Hát így esett az, amikor a zongoraművész találkozott az alkotmánybíróval.
