Miként lehet az esti közös étkezés a családi élet biztos pillére?
Silvia Patalano-Ross arról ír, hogyan válhat a napi egyetlen közös étkezés az állandóan rohanó családi életben a kapcsolódás, a hit és a megpihenés biztos pontjává.
Este hét órára általában már fáradt vagyok. Sőt, kimerült. Időnként, mintha kívülről figyelném magam, csodálkozom rajta, hogy még mindig talpon vagyok.
Nem arra az egészséges fáradtságra gondolok, amit egy hosszú, de egyébként örömteli és eredményes nap végén érez az ember. Hanem az igazi kimerültségre. Arra, amikor már szinte nem érted, hogyan állsz még mindig a lábadon a mosatlan edények, a válaszra váró kérdések, a kutyaugatás, a gyerekek szüntelen figyelmet követelő viselkedése mellett.
Nálunk a vacsora legtöbbször szükségszerűen este hétkor van. Ez az egyetlen időpont, amikor a család minden tagja – vagy legalábbis a legtöbbjük – biztosan egy helyen vannak. A munkaidő-beosztások, az iskola, az edzések, a házi feladatok és a mindennapi teendők közepette a napunk békéje gyakran már azelőtt hajszálon függ, hogy észrevennénk: elkezdődött a nap.
És mégis, minden fáradtság és tökéletlenség ellenére rájöttem, hogy ez az egyszerű, este hétkor elfogyasztott vacsora talán az egyik legfontosabb pillanat a családban.
Nem azért, mert különleges fogásokat készítünk. Nem azért, mert mindig nyugodt a hangulat.
Hanem azért, mert estéről estére újra visszatérünk hozzá.
„Az estéről estére közösen eltöltött idő védelme a mindennapokban valójában a családi élet védelme lesz, ezáltal a lelki békénk, végső soron igazából a hitünk védelmét jelenti.”
Silvia-Maria Patalano-Ross
Az asztal mint a hazatérés helye
Van valami mélyen emberi abban, amikor a nap végén egy asztal köré gyűlünk.
A Szentírásban az étkezések soha nem csupán az evésről szólnak. Az evangéliumokban Krisztus az asztal mellett tanít, gyógyít, meghallgat és kinyilatkoztatja önmagát. A közös étkezés a kapcsolat és az összetartozás helyévé válik.
Az első keresztények is jól tudták ezt:
„Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.”
(ApCsel 2,42)
A mi családi vacsoráink persze szemlátomást egyáltalán nem hasonlítanak az ősegyház életére. Többnyire valaki panaszkodik valaki másra, valamelyik gyerek mindenkit túl akar kiabálni, én pedig mindeközben fejben azt számolgatom, mikor tudok mindenkit a zuhany alá küldeni, és milyen késő lesz, mire végzek a konyha rendbetételével.
Mégis történik valami fontos.
Az asztal az a hely lesz, ahol a nap szétszóródott darabjai lassanként összeállnak.
Ez a legfontosabb. De miért?
Sok minden van, amit szeretnék következetesebben csinálni.
A bennem élő aszkéta azt kívánja, bárcsak több csendes imaidőm lenne.
A bennem élő tanár azt szeretné, ha esténként mindig lenne energiám felolvasni a gyermekeimnek.
A bennem élő háziasszony pedig arra vágyik, hogy az időbeosztásunk lassabb napokat és nyugodtabb ritmust engedjen.
De az évek során megtanultam valamit. A családi élet nem azon alapul, miként érjük el azt, amink még nincs. Arra épül, hogy miként vagyunk újra és újra jelen egymás számára.
Egy közös étkezés ezt üzeni:
- Megállunk egymásért.
- Figyelünk egymásra.
- Összetartozunk.
Még azokon a napokon is, amikor a vacsora egyszerű, kapkodva készül el, vagy egy közeli étteremből hoztuk haza. Az a tény, hogy együtt ülünk, rövid, de különlegesen értékes pillanatot teremt egy olyan kultúrában, amely folyamatosan arra ösztönöz bennünket, hogy valami mást csináljunk.
Hogyan néznek ki valójában a vacsoráink?
Azt hiszem, sok édesanya érez csendben nyomást, hogy a családi életnek mindig kifogástalannak kell lennie. Gyertyafényes vacsorákat képzelünk magunk elé, hűlőfélben levő házi süteményeket a konyhapulton, mély beszélgetéseket halk zene mellett és kifogástalan modorú családtagokat.
Néha valóban vannak ilyen pillanatok. Vagy majdnem ilyenek.
A mi vacsoráink többnyire zajosak. Én ezt „jó zajnak” hívom. Néha gondosan elkészített étel kerül az asztalra, máskor egyszerűen csak az, amire egy hosszú munkanap után futotta az erőmből. Akkor is együtt eszünk, amikor még várnak a házimunkák, és az iskolatáskák még mindig az ajtó mellett hevernek.
Őszintén szólva éppen ez benne a szép.
A családi vacsora értékét nem a tökéletesség adja. Hanem az a hűséges kitartás, hogy újra és újra összehozzuk.
Még amikor kaotikusak is a napok, akkor is leülünk vacsorázni.
Akkor is összegyűlünk.
És másnap újra megpróbáljuk.
Lelki munka a hétköznapi étkezések mögött
Tudom, hogy sok édesanya számára a család ellátása gyakran láthatatlan szolgálatnak tűnik. Megtervezzük az ételeket, bevásárolunk vagy megrendeljük az alapanyagokat, főzünk, elrakjuk a maradékot, elmosogatunk – hogy másnap minden kezdődhessen elölről. Még ha a férjünk vagy a gyerekeink sokat is segítenek, a mentális teher továbbra is rajtunk marad.
Éppen ezért hiszem egyre inkább, hogy minden étel, amelyet az asztalra teszünk, sokkal több annál, mint aminek látszik. Szolgálat.
Minden közösen elköltött étkezés lehetőség arra, hogy hálát adjunk, beszélgessünk, türelmet gyakoroljunk és figyelmet ajándékozzunk egymásnak.
Ezekben a hétköznapi ismétlődésekben formálódik lassan a család kultúrája. Lehet, hogy a gyerekek nem emlékeznek majd minden egyes vacsorára. De felnőttként gyakran emlékezni fognak arra az érzésre, hogy újra és újra együtt volt a család.
Ez óriási ajándék egy olyan világban, ahol egyre többen külön szobákban élnek, külön időbeosztás szerint működnek, és saját digitális világukba menekülnek. Talán az étkezőasztal az egyik utolsó hely, ahol még valóban szemtől szemben találkozunk egymással.
Egy hűséges pillanat
Már nem várom el, hogy a családi élet minden területe egyszerre legyen tökéletes egyensúlyban.
Vannak napok, amelyek zsúfoltabbak a többinél. Előfordul, hogy hetek telnek el úgy, hogy a teendőlistám alig rövidül. Vannak időszakok, amelyek egyszerűen nehezebbek.
De az este hét órai vacsora továbbra is az a biztos pont, amelyhez újra meg újra visszatérünk.
Nem azért, mert minden problémát megold. Hanem mert tudom, hogy ha estéről estére megőrizzük ezt az időt, akkor ezzel a családi életünket is őrizzük, az pedig őrzi a békénket, a békénk pedig végső soron a hitünket is.
Talán a szentség is így növekszik. De ez már egy másik írás témája.
Fordította: Marek Éva
Forrás: catholicmom.com
