December 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén tette közzé Mauro Piacenza bíboros, apostoli főpenitenciárius az immár szokásos karácsonyi levelét, mellyel a világ összes katolikus gyóntatójához fordul és arra buzdítja őket, hogy nagy hittel és szeretettel legyenek jelen abban a „betlehemi kunyhóban”, ami a gyóntatószék, vagyis a békének és a szent örömnek egyetlen igazi „osztogatója”. Mindnyájunknak szüksége van ilyen „üzemanyagra”.
1. A Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepe kiváló módon bevezet bennünket a kegyelemnek abba a ragyogó és lenyűgöző, vonzó és reménnyel teli fényébe, amely hamarosan felragyog a betlehemi barlangban. A mi Urunk Jézus Krisztus születése Fényének van ereje ahhoz, hogy titokzatosan, de valóságosan kérdőre vonja az embereket az élet értelméről, az élet titokzatos ajándékáról, hogy ez az élet Isten elképzelhetetlen döntésén keresztül védtelen újszülöttként mutassa be magát, aki képes legyőzni minden félelmet, leszerelni minden védekezést a Szeretet-Istennel szemben, ami Őbenne megnyilatkozik. Ebben az időszakban gyóntatóként az a mi hivatásunk, hogy különleges nagylelkűséggel végezzük a kiengesztelődés szolgálatát, annak biztos tudatában, hogy ezen keresztül az Istennel való személyes és egyházias találkozásunk „újra megtörténik”, amit minden ember szíve annyira óhajt.
2. Hivatásunk továbbra is még mindig az, hogy újra megmutassuk: „A bűnök megbocsátásának hatalma földre szállt” (vö. Mk 2,1-2) a Názáreti Jézusban, az Úrban és Krisztusban, és hogy ő maga adta át ezt az „megváltó hatalmat” Egyházának, az apostoloknak és utódaiknak, hogy az emberek valóban megtapasztalhassák az Isteni Irgalmasságot. A gyónási beszélgetésben – ezt jól tudjuk – nem mindig találkozunk olyan testvérekkel, akik teljesen érett hittel, átgondolt tudatossággal és saját erkölcsi állapotuk iránt kritikus képességgel rendelkeznek. A gyónást megelőzően a hívek részéről nem ritkán hiányzik a megfelelő lelkiismeret-vizsgálat, és így a helyzet elemező felmérése az első szavak után a gyóntató érzékenységének, rávezető képességének feladata marad.
Mindazonáltal nem az a jó orvos, aki tudja, hogyan kell gyógyítani az „egészséges betegek” kisebb tüneteit, hanem az, akinek van bátorsága fontos beavatkozásokkal is szembenézni, sok kórtünetes betegeknél. Ugyanígy a jó gyóntató is arra hivatott, hogy szembenézzen korunk sokféle lelkibetegségével. Ezek, kezdve az Isten létezésével kapcsolatos bizonytalanságtól, ami azonban nem akadályozza meg a gyóntatófülkébe lépést, a kereszténység sajátosságaival kapcsolatos félreértésekig terjednek, tekintettel bármely más vallási vagy kulturális hagyományra; továbbá az Egyházba vetett bizalom nehézségétől kezdve, melyet napjainkban az Egyház egyes tagjai nyilvános vétkeikkel súlyosan megsebesítettek és megaláztak, egészen a feltámadt és élő Krisztusnak a misztikus testben való szentségi működése meg nem értéséig menően; végül pedig az erkölcsi cselekvés értékelésében a teljesen evilági kritériumok és mentalitás elfogadásától kezdve a legradikálisabb szubjektivizmusig, amelynek egyetlen hivatkozási pontja a saját tetszés és az evangéliumi tanításoktól gyakran nagyon távolálló egyéni vélemény. Mégis, sok testvér továbbra is a Szentlélek hatalmában rejlő vonzerő egyetlen oka révén közeledik a kiengesztelődés szentségéhez, különösen ebben az intenzív adventi és karácsonyi időszakban.
3. Ha a gyóntatás rövid beszélgetése bizonyára nem lehet megfelelő alkalom a bűnbánók kétségeinek és hiányzó ismereteinek a feloldására, akkor is bölcsen kell használni, nehogy kételyeket szítson, vagy korunk irányvesztettség zavarát erősítse meg, hanem hogy világos bizonyosságot adjon, melynek élén álljon az Úr irgalmas jelenléte minden ember életében. Valójában nem a követendő szabályok listája – bármennyire szükségesek és jogszerűek is legyenek is azok – adják a megtéréshez szükséges erőt, hanem a világos, pozitív, tiszta és meggyőző javaslat igézete annak a részéről, aki egyedül csak a bűnbánó léleknek a Megváltó Krisztussal való üdvözítő találkozását hordozza a szívében bárkinek az életében. Ugyanis éppen ez tesz minden gyónást szívet melengető találkozássá Jézussal, olyan szikrává, mely lángra lobbantja a hitet és megmelegíti a szívet. A kiengesztelődés szentsége a gyóntatás egyetlen eseményében történik, melyben a gyóntató egyszerre gyakorolja hármas feladatát, a munus docendi-t, a kinyilatkoztatott igazság tanítását; a munus sanctificandi-t, a szentségi feloldozást és a munus regendi-t, a bűnbánónak adott erkölcsi és életrevaló iránymutatást. Mindehhez azonban megfelelő teret és időt kell biztosítani a különféle lelkipásztori tervekben is. Ha a papok számának általános csökkenése objektív nehézséget jelent, képzésük annál inkább gondos és pontos legyen; legalább a lényeges dolgokban legyenek buzgók! Legyen kitéve a gyóntatás időrendje és égjenek lámpácskák abban a „betlehemi kunyhóban”, amely a gyóntatószék, a béke és a szent öröm egyetlen igazi „osztogatója”. Mindnyájunknak szüksége van ilyen „üzemanyagra”.
4. Hálás szívvel az Egyház minden gyóntatója iránt, akik mindig nagylelkűen szentelik magukat testvéreik szolgálatára, ezekkel az érzésekkel kívánok buzgó lelkipásztori munkát és „szent fáradtságot” az Úr Szent Karácsonyára készülve, annak megélt bizonyosságában, hogy teljesítettük kötelességünket és együtt engedelmeskedtünk Isten akaratának, aki az egyetlen „hely”, ahol az emberi szív igazi békére lel. A Boldogságos Szűz Mária, Mater Misericordiae – a megtestesült Irgalmasság Anyja, aki Isten akaratát tökéletesen teljesítette és tökéletesen hitt – támogasson és kísérjen bennünket a kiengesztelődésnek e „pásztori munkájában”, amely elsősorban saját katolikus papságunkat hozza létre. Áldott szent Karácsonyt!
Mauro Piacenza bíboros főpenitenciárius – 2022. december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén
Forrás: Vatican News
