Loyolai Szent Ignác: Isten lovagja a világ közepén – Szentek élete

Loyolai Szent Ignác – áldozópap, rendalapító

* Loyola, Baszkföld, Spanyolország, 1491. + Róma, 1556. július 31.

1491-ben született a hegyes-völgyes baszk föld Guipuzcoas tartomány egyik baszk nemesi családjának sarjaként, amely ősidők óta ezen a titokzatos tájon, a birtokain gazdálkodva élt. Mivel szüleinek rajta kívül még hét fiú és öt leány felneveléséről kellett gondoskodniuk, Ignác, mint legkisebb fiú már 14 éves korában Katolikus Ferdinánd spanyol király bizalmas emberének, Juan Velasquez de Cuellarnak udvarába került.
Itt ismerkedett meg a lovagi élet szokásaival s itt kedvelte meg az éneket és zenét, mely később is kedves szórakozása maradt. Mint egy spanyol nagyúr apródja, s később mint fiatal tiszt, dicső jövőről álmodozott. Mint később maga mondotta, a világ hiúságának élt és főképp a fegyverforgatásban gyakorolta magát. Nem kevésbbé kedves időtöltése volt a játék és a kalandos lovagregények olvasása.

Így ment ez Velasquez haláláig. Ekkor a nagykorúvá serdült ifjú lovag rokonának, Don Antonio Manrique navarrai alkirálynak katonái közé állt. Már kapitány volt, mikor V. Károly császár és I. Ferenc francia király közt kitört navarrai háborúban jó alkalmat talált bátorságának megmutatására. A franciáktól erősen szorongatott pamplonai vár védelmének eleitől fogva ő volt a lelke. A döntő roham napján, 1521-ben azonban megsebesült. Egy ágyúgolyó összezúzta jobb lábszárát.

Súlyos sebével először a franciák vették gondjaikba, majd két hét múlva gyaloghintón Loyola várába szállították, hogy övéinek ápolása alatt előbb magához térjen. De gyógyulása sok időt vett igénybe. Az orvosok ügyetlensége még hosszabbra nyújtotta szenvedését. Először rosszul illesztették össze az eltört csontokat, úgyhogy lábszárát másodízben is el kellett törni; azután ismét elvétették az összeillesztést s ezért kénytelenek voltak a szárcsont kiálló részét lefürészelni és az ekként megrövidített lábat egy feszítő készülék segítségével kihúzni.

Állapota némileg javult, de hosszú ideig kellett feküdnie otthon, Loyolában a kastélyukban. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy karthauzi szerzőtől, Szász Rudolftól, és egy Szentek élete. Először kedvetlenül lapozgatta a könyveket, de aztán egyre jobban elámult, s végül egészen e művek hatása alá került. És minél jobban beletemetkezett e könyvekbe, annál gyökeresebb változás ment végbe lelkében. Világias tervei, fennhéjázó lovagi ábrándjai egyszerre köddé foszlottak. Assisi Szent Ferenc és Szent Domonkos példája ellenállhatatlan erővel markolt szívébe és komoly elhatározásokat érlelt lelkében. Eltökélte, hogy szakít eddigi életével és világi lovagból Isten lovagjává szegődik.

Mihelyt egészsége valamennyire helyreállott, 1522 tavaszán elzárándokolt a híres montserrati kegyképhez és ott, miután töredelmes életgyónást végzett, fényes lovagi öltözékét szegényes zarándokruhával cserélte fel. Montserratról a közelfekvő Manrézába vonult s ott ideje nagy részét a Paradicsomvölgynek nevezett barlangban töltötte teljes egyedüllétben. Itt majdnem egy egész esztendőt eltöltött. Ignác maga később így jellemezte ezt az időszakot: „Manrézában Isten úgy bánt velem, mint egy tanítómester a gyerekkel, és megsérteném Isten fölségét, ha kételkednék benne, hogy Isten bánt így velem.” Itteni benső küzdelmeinek, kísértéseinek és vigasztalásainak eredményeként született a Lelkigyakorlatok című könyve, amely segítségére volt abban, hogy átformálja a világot.

Ignác először koldusként Rómán és Velencén át a Szentföldre zarándokolt. Az volt a szándéka, hogy ott marad és hirdeti a hitetleneknek az Evangéliumot, de ez lehetetlennek bizonyult. Csakhamar tapasztalnia kellett, hogy megfelelő tudományos készültség nélkül semmire sem megy. Ezért több mint tíz évet szentelt a tanulásnak Barcelonában, Alcalában, Salamancában és Párizsban.
Közben azonban az emberekre is nagy figyelmet szentelt: egyenként odaadta nekik a Lelkigyakorlatokat, és ezzel hozzásegítette őket életük megváltoztatásához. Ez a világi apostolkodás újszerűségénél fogva felkeltette a hivatalos egyházi körökben a gyanakvást. Igaz vallásosságát és azt a személyes lelki gondozást, amit folytatott, újra meg újra megvizsgálta az inkvizíció. Hosszú kihallgatásoknak vetették alá, s két ízben be is börtönözték. Minden alkalommal fölmentették.

Ám az egyházi tekintéllyel való összeütközései nem ingatták meg Ignácot abban a meggyőződésben, hogy helyes úton jár, de ugyanígy az Egyházhoz való hűségét sem csorbították. Minden esetben ugyanazt a magatartást tanúsította: egyfelől alárendelte magát az Egyház hierarchiájának, amelynek tekintélyét magától értetődően elismerte, másfelől viszont törekedett rá, hogy az ügy érdekében védje jogait és jó hírét.
Már Barcelonában „fölébredt benne a vágy, hogy néhány embert közösségbe gyűjtsön, de az első kísérletei nem jártak eredménnyel. Csak Párizsban sikerült neki közösséget összekovácsolnia az első társakból. Mind elvégezték Ignácnál a lelkigyakorlatot, és arra a következtetésre jutottak, hogy teljesen szakítanak a világgal, és a szegénység és a kereszt útjára lépnek. 1534-ben közös fogadalommal pecsételték meg szövetkezésüket Párizsban, a mártírok kápolnájában: teljes szegénységben és szüzességben Istennek szolgálnak, segítenek a lelkeknek, és elmennek a Szentföldre; ha azonban egy éven belül nem sikerül oda eljutniuk, vagy ha nem maradhatnak tartósan Palesztinában, akkor Rómában felajánlják szolgálataikat a pápának, „hogy Krisztus a helytartója által mutassa meg nekik szolgálatának útját”.

Elhatározták, hogy véget vetnek Párizsban tanulmányaiknak, s 1537 tavaszán Velencében találkoznak, hogy innen induljanak a Szentföldre. Míg az időpont elérkeztére vártak, Ignácot és társait pappá szentelték. Megtudták, hogy bár harmincnyolc esztendeje nem volt rá példa, abban az évben nem indul zarándoklat a Szentföldre, mert küszöbön áll a háború a törökökkel. Így a fogadalom második része lépett érvénybe: a pápa rendelkezésére bocsátják magukat. Róma felé tartva, az utolsó pihenőhelyen Ignác belépett La Storta félig-meddig düledező kis templomába, és itt egy látomásban megkapta útjára a jóváhagyást: nem Jeruzsálem a cél, hanem Róma. Rómába érve társaival együtt felajánlotta szolgálatait III. Pál pápának, és első szentmiséjét is itt mutatta be 1538 karácsonyán a Santa Maria Maggiore-bazilikában. Itt latolgatták jövőjüket a párizsi magiszterek, akiket a nép „zarándok papok”-nak vagy „reformpapok”-nak nevezett el. S hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket fenntartják és szerzetesrenddé alakítják át, amelynek Jézus Társasága lesz a neve. 1540-ben elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amellyel a pápa jóváhagyta az új alapítást. Társai egyhangúlag Ignácot választották meg első generálisuknak. Igaz, ő megkísérelte, hogy kitérjen előle, de meg kellett magát adnia, és vállalnia kellett a társaság terhét az elkövetkező tizenöt esztendőre, egészen haláláig.

Tízévi munka után az alapító szilárd szervezeti keretet adott a társaságnak a Konstitúcióval. A szabályokat alapos megfontolás után alakította ki, megfogalmazásukhoz természetesen figyelembe vette tapasztalatait, társai véleményét és tanulmányozta más rendek történetét is.

Miközben alapítása belső megszervezésén és kiépítésén fáradozott, Ignácra nehezedett a számban egyre gyarapodó és mind messzebbre kiterjedő Jézus Társasága összes gondja. A társaság csakhamar elterjedt egész Európában; Indiában és Távol-Keleten az első jezsuiták elkezdték a missziós munkát. A generális magas követelményeket támasztott fiaival szemben. Maga és társai számára irányt szabott: „Ennek a világnak a dolgait megvetni nem nagy dolog, ellenben az Isten dolgaiban gondatlanul eljárni, az egyszerűen tűrhetetlen.” Létrejöttek és az egyházi megújulás központjaivá váltak az első jezsuita kollégiumok. Ebben a Collegium Romanum, a Római Kollégium járt elöl, mely a Társaságon belül minden teológiai képzés mintájául szolgált, valamint a Római Német Kollégium, a későbbi és mindmáig működő Collegium Germanicum-Hungaricum.

Ignác, bár folytonosan betegeskedett, fáradhatatlan volt. Egyszer maga is megállapította: „Harminc esztendő alatt akár esett, akár fújt, semmi nem tartott vissza attól, hogy az Isten szolgálatára tervbe vett munkát órára pontosan el ne kezdjem.”

1556. július 31 -én véget ért Ignác földi élete. Egy titkár azt írta, hogy úgy halt meg, mint bárki más. De műve, a Jézus Társasága, az öntudatra ébredő és megújuló Egyháznak ez a fontos bázisa, szilárdan állt. Kb. ezer tagja volt. Jelentősége azonban messze felülmúlta a tagok számát.
A szent tűz emberének – így fordíthatnánk le a nevét – az életéről, saját írásai és a kortársaknak a följegyzései szolgáltatnak – megindító – dokumentumokat:

Amikor az egyetemista Ignácot nagy buzgalmáért, amely a hagyományos egyházi keretbe nem illett bele, az inkvizíció letartóztatta, segítséget ajánlottak neki, de ő elutasította: „Az, akiért idekerültem, majd kiszabadít, ha ez akarata szerint lesz.” Az egyik látogatójának, aki fölkereste a börtönben és együttérzett vele, ezt mondta: „Ezzel csak azt áruljátok el, hogy ti nem vágytok arra, hogy Krisztus szeretete egészen foglyul ejtsen benneteket. Azt hiszitek, hogy a börtön a legnagyobb rossz? Nincs annyi bilincs Salamancában, amennyinél Isten iránti szeretetből ne kívánnék még többet viselni.”

Ignác szerette, ha az arcok derűsek körülötte. „Nevessetek, és erősek lesztek!” – szólt oda a testvéreinek, és az egyiknek ezt mondta: „Örülök, hogy mindig azt látom, hogy nevetsz. Amíg a szabályokat megtartod, nem lehetsz soha túlságosan vidám.” Egy másikat, aki nagyon kedvetlen volt, azzal vidított fel, hogy eljárt neki egy baszk táncot.
„A kis spanyol, aki egy kicsit bicegett és oly élénkek voltak a szemei”, maga is vidám ember volt. Szerette a kertet és a virágokat. Nyári éjszakákon szívesen elidőzött szobája erkélyén, és nézte a csillagos eget, „hogy mindenben megtalálja, mindenben szeresse Istent, benne pedig mindent.”