Louis és Zélie Martin az Egyház történetében az első szentté avatott házaspár, ünnepnapjuk július 12-e, az esküvőjük napja. Most alkalmunk nyílik betekinteni abba, hogy milyen öniróniával oldották meg egymás közt az apró-cseprő feszültségeket.
Louis és Zélie Martin, Lisieux-i Szent Teréz szülei, noha törekedtek az életszentségre, nem voltak híjával házastársi perpatvaroknak. Zélie levelei beszámolnak néhány olyan epizódról, amikor vitáik, súrlódásaik voltak, de nem panaszkodik miattuk és nem ad hangot keserűségének.
Példának okáért Zélie félt, mit szól majd Louis, mikor megírja neki, hogy készül rendbe rakni az órásműhelyét, amíg ő Párizsban tartózkodik: «Mikorra megkapod ezt a levelet, már nyakig vagyok a munkapadod rendbe szedésében; nem kell megharagudnod, semmit nem fogok elkeverni». Ha így vélekedik Zélie, akkor már van tapasztalata abban, mennyire nem értékeli a férje ezt a fajta rendezkedést…
Olybá tűnik, Louis ugyancsak hajlamos a feleségét olyan színben látni, mint akinek kissé kifolyik a pénz a keze közül. De Zélie kikéri magának: « Hiába magyarázom, hogy másképp nem tudom csinálni, nemigen hisz nekem. De azért bízik bennem, jól tudja, hogy nem fogom csődbe juttatni. Ezt azért írom, hogy megnevettesselek kicsit.». Másik vitatéma 1871 májusában: Zélie szóba hozza, hogy Lisieux-be utazna a lányaival, beleértve a csecsemő Céline-t is. Louis ezt őrültségnek tartja. Végül Zélie belátja: «El kell ismernem, Louis-nak igaza van, megbánhatnám.»
Végül egy napon, amikor Louis és Zélie között emelkedik a hangerő, Pauline, az akkor még egészen kicsi lányuk az anyja mellé bújik, és megkérdezi tőle: «Anyu, ez az, amikor összeakasztjátok a bajszotokat?» Zélie-ből kitör a nevetés és azt válaszolja: «Ne aggódj, nagyon szeretem édesapádat». Elmeséli ezt a vicces bemondást a férjének is, aki szintén jót nevet rajta. Így lesz ebből tréfás családi szállóige, amely jó szolgálatot tesz az összezördülések rövidre zárásában. Tényleg, amint Louis és Zélie elkezdenek veszekedni, valamelyik mindig emlékezteti a másikat: «Vigyázat, összeakad a bajszunk!». Ironikus a hangnem, de egyáltalán nem célja semmiféle «összeakasztott bajszon» gúnyolódni. Ironikus, mert a mondat a kis Pauline félelmére utal. Amiből adódóan számukra ez azt jelentette, hogy elsimítsák a konfliktust, és újra a lényegre koncentráljanak: Istenből, a szeretetük forrásából merítsenek az imádságon és az eucharisztián keresztül.
Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia
