Lehet-e közösségi tulajdonban az ember holtteste?
Gondolatok a transzplantációs jogban bevezetendő tiltakozási szabályok következményeiről. (A cikk ugyan egy Németországban tárgyalt törvénytervezetről szól, a kérdés azonban annyira izgalmas, hogy az eszmefuttatást olvasóink érdeklődésére méltónak találtuk. A szerk.)
Manapság az orvostudomány már lehetővé teszi az emberi szervek és a legkülönbözőbb testrészek transzplantációját. Az ember szerveit, testrészeit ki lehet operálni, hogy egy másik emberbe beültessék, akinek az adott szerve már nem működőképes. A folyamat sok évvel ezelőtt a szívátültetéssel kezdődött, időközben azonban annyira kiszélesedett, hogy mára már szinte valamennyi szerv kivehető abból a célból, hogy egy másik emberbe beültessék. A beteg vagy elhasználódott emberi testrészek cseréje az életminőség javulásának kifejezéseként új életet ajándékozhat egy halálos betegnek. A páros szervek, például a vesék is, akár egy élő emberből is kioperálhatók. Az életfontosságú szervekből azonban, mint a szív vagy a máj, csak egy van, ezért ezek kivétele egy élő ember szervezetéből kizárt, hiszen e szervek hiánya az ember halálát okozza, így ezek esetében a donor halálát ki kell várni. Bármennyire is áldásos a transzplantációs orvostudomány, két olyan kérdést is felvet, amelyek a keresztény etika alapjait érintik, és amelyekre választ kell adni ahhoz, hogy az új szabályozás igazságos lehessen.
Az első kérdés: mikor tekinthető az ember halottnak, amikor már a szerveit ki lehet venni? A halál végleges beálltára a hullafoltok megjelenéséből lehet következtetni. Ezek a szervezet bomlásának első jelei, amelyek az élet visszafordíthatatlan kialvását jelzik. Viszont ha a testen már hullafoltok láthatók, akkor a szerveket már nem lehet kioperálni, hiszen ekkorra már azok oszlási folyamata is megkezdődött. A szerveknek élőnek és frissnek kell lenniük, csak így tudnak egy másik ember szervezetébe belenőni, és csak így tudják a funkciójukat ellátni. Ezt az ellentmondást az orvostudomány felismerte, és próbál megoldásokat keresni arra, hogy a halál beállta megállapítható legyen, de még mielőtt az szervezet még oszlásnak indul. A szívműködés és a légzés leállása nem jelenti a halál végleges beálltát, hiszen újraélesztéssel a szívverést és a légzést is újra lehet indítani. Emiatt az orvostudomány az agyhalál beálltát tekinti a halál végleges időpontjának. Az agyhullámok megszűnéséből a halál visszafordíthatatlan bekövetkezte feltételezhető, így a szervek kivételét haladéktalanul meg lehet, és főleg meg is kell kezdeni. A szervek ekkor még frissek, és egy másik szervezetben még tovább használhatók.
Az, hogy az agyműködés leállását tekintik a halál beálltának, nem több, mint egy általánosságban elfogadott megállapodás, hiszen egy agyhalott ember sem tekinthető teljes mértékben halottnak. Egy agyhalottnak nyilvánított nő, aki gyermeket vár, minden korlátozás nélkül képes arra, hogy a szíve alatt élő magzatát kihordja. Az agyhalottak gépek segítségével életben tarthatók oly módon, hogy a szervezet funkcióit gépek veszik át. Ha az élő gyermek világra jötte után a gépeket kikapcsolják, akkor az agyhalott nő ténylegesen meghalhat.
Az agyhalál beálltára tehát csak egy megállapodás vonatkozik, de a halál tényleges időpontja valójában nem ismert. Nincs olyan időpont, amelyet a halál egyértelmű időpontjának lehetne nevezni. Éppen a halál objektíven meg nem állapítható időpontjában rejlik az a kockázat, amely mindig magában hordozza annak lehetőségét, hogy az orvosok a halál valódi időpontjánál korábbi időpontot határoznak meg, akkor pedig a halált a szerv kivételével ők maguk idéz(het)ik elő.
Az a nézet, miszerint az agyhalál megállapítását követő időszakot és az élet gépekkel történő mesterséges fenntartását igazából már nem lehet életnek nevezni, önmagának is ellentmond, hiszen ha a szív-tüdő-géppel vagy dialízissel végzett terápiát vesszük figyelembe, ezekben az esetekben is csak gépek segítségével fenntartott életről van szó.
A transzplantálható szervek allokációja további kérdéseket vet fel. Az orvosok panaszkodnak, hogy nincs elegendő beültethető szerv, így pedig a szervátültetésre váró betegeknek csak egy része menthető meg. A vonatkozó jogszabályok szerint egy halottból csak abban az esetben vehetők ki a szervek, ha az illető ehhez még életében kifejezetten vagy legalább is feltételezhetően hozzájárult. Sajnos a felebaráti szeretetre való hivatkozással sem sikerül több embert megnyerni a szervei felajánlására. Túlságosan sokan vannak, akik nem mutatnak érdeklődést az iránt, hogy az agyhalál beállta után kivegyék a szerveiket. A szervhiány enyhítésére évtizedek óta újra és újra felmerül az ötlet, hogy a tiltakozási szabályozás bevezetése révén növelhető lenne a transzplantációra alkalmas szervek száma. A tiltakozási szabályozás azt jelentené, hogy kifejezetten – expressis verbis – kell nyilatkozni arról, hogy a tiltakozó nem járul hozzá ahhoz, hogy adott esetben donorrá váljon. Ennek az lenne a következménye, hogy mindenki, aki nem nyilatkozik, teljes mértékben jogszerűen tekinthető donornak. E szabályozás biztosítaná, hogy azok a személyek is donoroknak minősüljenek, akik vagy elfelejtettek tiltakozó nyilatkozatot tenni, vagy egyszerűen csak belefáradtak abba, hogy bármiféle nyilatkozatot tegyenek, mert kivonultak a társadalmi életből. Az ő esetükben a hallgatás, a nem-nyilatkozás jelentené a beleegyezést. A jogszabály ilyen módosításával sok ember nemtörődömségét is ki lehetne használni, és a szerveiket ki lehetne venni.
A tiltakozási szabály bevezetése mindenesetre szakítást jelentene a német jogrend egyik alapvetésével, miszerint a hallgatás nem tekinthető egyetértésnek, azaz a hallgatás nem jelent akaratnyilvánítást, ezért pedig nem lehetnek jogkövetkezményei. Csak a kereskedőkkel szemben létező elvárás, hogy a jogi ügyletek során reagáljanak az ajánlatokra, így az ajánlatra vonatkozó hallgatás jogi következményekkel jár, azaz beleegyezésnek minősül. Ez a kivétel indokolt, mivel a kereskedők folyamatosan jogi ügyletekben vesznek részt, így a hallgatás következményei számukra ismertek.
Függetlenül attól, hogy a jogrend a hallgatást alapjában véve nem ismeri el akaratnyilvánításnak, a tiltakozási szabályozás bevezetésével a holttestek mintegy társadalmi tulajdonba kerülnének át. A holttest, amely felett senki nem rendelkezhet úgy, mint egy tárgy felett, ebben az esetben nem a gyászoló családtagok gondozásában állna, hanem a közösség rendelkezési joga vonatkozna rá, így pedig harmadik személyek rendelkezhetnének a holttestet illetően anélkül, hogy a halotti nyugalom megzavarásával büntethető cselekményt követnének el. Aki látott már boncolást, az tudja, hogy mennyire eltorzult utána a holttest, még akkor is, ha ideiglenesen néhány öltéssel összevarrják. Ha pedig az agyat is vizsgálják, az jelentős koponyasérüléseket von maga után. Ha a holttestet valamely bűnügyben boncolják fel annak megállapítására, hogy természetes halálról van-e szó, vagy a halált bűncselekmény okozta, akkor a hozzátartozók kötelesek a boncoláshoz hozzájárulásukat adni, hogy adott esetben a tettest bíróság elé lehessen állítani.
Még ha az ember a halála után jogi alanyból a jog tárgyává is lesz, akkor is megmarad az a fajta szentsége, amely révén nem válik olyan tárggyá, mint például egy bútordarab. A holttestben továbbra is jelen van az élő ember emléke, és ez abban is megnyilvánul, hogy a halottakat ünnepélyesen búcsúztatjuk el.
A tervezett törvénymódosítással azt próbálják meg elérni, hogy a transzplantációra alkalmas szerveket sok olyan emberből is ki lehessen nyerni, akik nem tudnak arról, hogy ilyen a jogi szabályozás, pedig ha foglalkoztak volna ezzel a kérdéssel, soha nem adnák hozzá a beleegyezésüket. A törvénymódosítás célja, hogy a holttestet társadalmi tulajdonná tegye, amely ilyen módon a társadalom rendelkezési joga alá kerülne. A halott emberi test a közvagyon részét képezné, amely felett az orvostudomány szabadon rendelkezhet. Ami mindenki számára büntetés terhe mellett tilos, az az orvostudományban megengedett lenne. A halott test, mint egy gazdátlan tárgy, többé nem „tartozna” a hátramaradottakhoz, hanem közhasznú tárggyá lenne.
A beültethető szervek hiányának csökkentésére olyan kutatások is folynak, ahol az ún. xenotranszplantáció keretében a génmódosított állati szervek emberbe való beültetésének lehetőségét vizsgálják. (A témában lásd korábbi cikkünket: https://zarandok.ma/allati-szervek-emberbe-a-vatikan-megszolalt-a-jovo-egyik-legvitatottabb-orvosi-attoreserol/.) A kutatások már igen messzire eljutottak, de magára a xenotranszplantációra a hatóságok még nem adtak engedélyt. Az eljárást azonban hosszútávon bizonyosan be fogják vezetni. Erre mutat az is, hogy a sertésekből és szarvasmarhákból származó szívbillentyűk beültetése már most is sikeresen végezhető el.
Az emberi test sajnos kopásra és elhasználódásra van tervezve, ezért az emberi lét része, hogy a szerveink elhasználódnak. A szervek, sőt az egész szervezet elhasználódása a ránk nehezedő sors kifejeződése. A betegek vágya egy új szervre teljesen érthető, az viszont már korántsem magától értetődő, hogy joguk is lenne igényt támasztani egy-egy idegen szervre. A tiltakozási szabályozás révén viszont az idegen szervek iránti remény érvényesíthető joggá változna át. Ez a követelés annak a szándéknak a kifejeződése, hogy független külső segítséggel jobb, illetve hosszabb életet élhessünk, ehhez pedig a halottak testét eszközként, mintegy pótalkatrész-raktárként kellene használnunk. Idegen emberek teste szolgálná azt a célt, hogy mi magunk életben maradjunk. Mindez azonban alapvetően megváltoztatná az emberi lét természetét. A közjó győzedelmeskedne az egyéni jó felett; az egyén pedig teljes mértékben a közösségnek lenne alárendelve. Ami korábban haladásnak számított, hogy tudniillik az ember individuum lesz, és így a közjó egyenrangú lesz az egyéni jóval, azt a tiltakozási szabály bevezetésével ismét visszavonják.
Ha pedig valaki kifejezetten kijelenti, hogy nem kívánja, hogy donornak tekintsék, az elveszítené azt a jogát, hogy életmentő szerv befogadója lehessen, hiszen aki maga nem akar embertársain szervadománnyal segíteni, az nem is várhatja el, hogy felebaráti szeretetből őrajta ilyen módon segítsenek. Fogadja el a sorsát – tudnia kell, hogy ő nem részesülhet életmentő szervátültetésben. Do ut des – Adok, hogy adj! Aki azonban nem akar adni, az nem is követelheti, hogy neki adjanak.
Fordította: Frick József
Forrás: kath.net
