Lehet örömteli is a nagyböjt?
A hagyományos nagyböjti szokások úgy alakultak, hogy segítsék növekedésünk: nem a szentség megjelenésében, hanem magában a szentségben.
Éljük a mindennapi életünket, miközben egy katasztrófa felé haladunk. De még éppen időben érkezik a nagyböjt időszaka.
Ez az üzenete a nagyböjt előtti utolsó vasárnap olvasmányának, „C” év nyolcadik évközi vasárnapján.
Olyan vakok tudunk lenni.
A cikk a hirdetés után folytatódik…

Az Evangélium egy olyan képpel indít Jézusról, amely mára már közhellyé vált, így már nem is gondoljuk át igazán, mit is jelent. „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe?”
De Jézus mindannyiunknak címzi ezt a kérdést: ő látja az igazi problémát, és figyelmeztetni akar minket. A probléma pedig a lelki vakság.
Fennáll a veszélye, hogy vakok vagyunk saját hibáinkra. Megbocsátunk egy kis fényűzést, megengedünk egy kis indiszkréciót: olyan gyakran vagyunk elnézőek magunkkal szemben, hogy már észre sem vesszük, milyen nagy mértékben szippantott be minket is az erkölcsileg oly laza fogyasztói életmód.
Fennáll a veszélye, hogy vakok leszünk mások értékére. A szórakozásban és az online térben élvezzük az erőszakot, a szexualitást, mások kigúnyolását, s közben észre sem vesszük, hogy mindez mennyire átformálta, hogyan gondolkodunk azokról, akikkel találkozunk.
Fennáll a veszélye, hogy vakok leszünk arra, mire van szüksége a körülöttünk lévőknek. Olyan gyakran hajtogatunk kifogásokat, hogy miért nem szolgáljuk mások testi és lelki szükségleteit, hogy sokszor már az okával sem törődünk.
„Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?” – teszi fel a kérdést Jézus.
Mert eltompítottuk és elsötétítettük tudatunkat, Isten hangját a szívünkben, azonban ez a hang nem hagyja, hogy elhallgattassák. Még mindig működik tudatunk vészcsengője: de gyakran csak akkor halljuk már meg, ha az mások, és nem a saját hibáink miatt szólal meg.
A nagyböjt lényege, hogy ezt a vakságot elűzze – mindenekelőtt azzal, hogy megmutatja, miért kell így tennünk.
A mai vasárnap második olvasmánya Szent Páltól ebbe enged betekintést. Miután emlékeztet minket „halandóságunkra” és „romlottságunkra”, emlékeztet minket Krisztus győzelmére is. „A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?”

A nagyböjt akkor veszi kezdetét, mikor a pap homlokunkra hamuból keresztet rajzol, és azt mondja: „Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel.”
Végét az jelöli, mikor nagypénteken lerójuk tiszteletünket Jézus Krisztus keresztje előtt, majd húsvétvasárnap megünnepeljük feltámadását.
A nagyböjt lényege, hogy szembenézzünk saját halálunk elkerülhetetlenségével, és hogy megtegyük mindazt, ami szükséges az ahhoz vezető egyetlen úton, Jézus Krisztussal.
A halál nem lesz úrrá azokon, akik „szilárdan, rendíthetetlenül buzgólkodnak mindenkor az Úr munkájában.”
Ezek az emberek a halandóságot halhatatlanságra, a romlottságot romlatlanságra cserélik.
Azonban a húsvét győzelme nem automatikus. Ahogy azt most vasárnapi olvasmányaink is egyértelművé teszik.
Az első olvasmány is erről szól, hogy vajon kiálljuk-e a próbát?
Jézus tanítása szerint életünk a bizonyítéka annak, hogy kik vagyunk. „A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember pedig a gonoszból hozza elő a gonoszt.” (Lukács 6:45).
Istent nem lehet átverni. Hiszen az igazi szentséget semmi sem helyettesítheti.
A nagyböjtnek ez a lényege.

A hagyományos nagyböjti szokások úgy alakultak, hogy segítsék növekedésünk: nem a szentség megjelenésében, hanem magában a szentségben.
Azzal, hogy a böjt során megvonjuk magunktól a mindennapi „csábításokat”, újra látni fogjuk az életünkben jelen lévő felesleges dolgokat, amikre korábban vakok voltunk, és így kitörhetünk a hozzájuk kötő rabszolgaságból.
A több imával Isten szemszögéből tekinthetünk magunkra, objektíven szemlélve saját helyzetünket és mások értékét.
Az alamizsnával – vagyis ha többet adunk vagy többet teszünk másokért – előcsalogathatjuk nagylelkűségünket.
Ahogy Ferenc pápa mondta: „a bűn a lélek vaksága, amely meggátol minket abban, hogy lássuk, mi a lényeges, meggátol, hogy szemünket az életet adó szeretetre szegezzük. Ez a vakság fokozatosan oda vezet, hogy megállunk a felszínnél, sőt teljesen érzéketlenné válunk másokra és a jóra.”
A nagyböjt a kemény munka időszaka: hogy újra felfedezhessük Jézus Krisztust és a körülöttünk lévő embereket – mert ez lesz a húsvét igazi öröme.
Forrás: Aleteia
Fordította: Lakatos Dóra









