Lehet örömteli is a nagyböjt?

A hagyományos nagyböjti szokások úgy alakultak, hogy segítsék növekedésünk: nem a szentség megjelenésében, hanem magában a szentségben.

Éljük a mindennapi életünket, miközben egy katasztrófa felé haladunk. De még éppen időben érkezik a nagyböjt időszaka.

Ez az üzenete a nagyböjt előtti utolsó vasárnap olvasmányának, „C” év nyolcadik évközi vasárnapján.

Olyan vakok tudunk lenni.

Az Evangélium egy olyan képpel indít Jézusról, amely mára már közhellyé vált, így már nem is gondoljuk át igazán, mit is jelent. „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe?”

De Jézus mindannyiunknak címzi ezt a kérdést: ő látja az igazi problémát, és figyelmeztetni akar minket. A probléma pedig a lelki vakság.

Fennáll a veszélye, hogy vakok vagyunk saját hibáinkra. Megbocsátunk egy kis fényűzést, megengedünk egy kis indiszkréciót: olyan gyakran vagyunk elnézőek magunkkal szemben, hogy már észre sem vesszük, milyen nagy mértékben szippantott be minket is az erkölcsileg oly laza fogyasztói életmód.

Fennáll a veszélye, hogy vakok leszünk mások értékére. A szórakozásban és az online térben élvezzük az erőszakot, a szexualitást, mások kigúnyolását, s közben észre sem vesszük, hogy mindez mennyire átformálta, hogyan gondolkodunk azokról, akikkel találkozunk.

Fennáll a veszélye, hogy vakok leszünk arra, mire van szüksége a körülöttünk lévőknek. Olyan gyakran hajtogatunk kifogásokat, hogy miért nem szolgáljuk mások testi és lelki szükségleteit, hogy sokszor már az okával sem törődünk.

„Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?” – teszi fel a kérdést Jézus.

Mert eltompítottuk és elsötétítettük tudatunkat, Isten hangját a szívünkben, azonban ez a hang nem hagyja, hogy elhallgattassák. Még mindig működik tudatunk vészcsengője: de gyakran csak akkor halljuk már meg, ha az mások, és nem a saját hibáink miatt szólal meg.

A nagyböjt lényege, hogy ezt a vakságot elűzze – mindenekelőtt azzal, hogy megmutatja, miért kell így tennünk.

A mai vasárnap második olvasmánya Szent Páltól ebbe enged betekintést. Miután emlékeztet minket „halandóságunkra” és „romlottságunkra”, emlékeztet minket Krisztus győzelmére is. „A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?”

A nagyböjt akkor veszi kezdetét, mikor a pap homlokunkra hamuból keresztet rajzol, és azt mondja: „Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel.”

Végét az jelöli, mikor nagypénteken lerójuk tiszteletünket Jézus Krisztus keresztje előtt, majd húsvétvasárnap megünnepeljük feltámadását.

A nagyböjt lényege, hogy szembenézzünk saját halálunk elkerülhetetlenségével, és hogy megtegyük mindazt, ami szükséges az ahhoz vezető egyetlen úton, Jézus Krisztussal.

A halál nem lesz úrrá azokon, akik „szilárdan, rendíthetetlenül buzgólkodnak mindenkor az Úr munkájában.”

Ezek az emberek a halandóságot halhatatlanságra, a romlottságot romlatlanságra cserélik.

Azonban a húsvét győzelme nem automatikus. Ahogy azt most vasárnapi olvasmányaink is egyértelművé teszik.

Az első olvasmány is erről szól, hogy vajon kiálljuk-e a próbát?

Jézus tanítása szerint életünk a bizonyítéka annak, hogy kik vagyunk. „A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember pedig a gonoszból hozza elő a gonoszt.” (Lukács 6:45).

Istent nem lehet átverni. Hiszen az igazi szentséget semmi sem helyettesítheti.

A nagyböjtnek ez a lényege.

A hagyományos nagyböjti szokások úgy alakultak, hogy segítsék növekedésünk: nem a szentség megjelenésében, hanem magában a szentségben.

Azzal, hogy a böjt során megvonjuk magunktól a mindennapi „csábításokat”, újra látni fogjuk az életünkben jelen lévő felesleges dolgokat, amikre korábban vakok voltunk, és így kitörhetünk a hozzájuk kötő rabszolgaságból.

A több imával Isten szemszögéből tekinthetünk magunkra, objektíven szemlélve saját helyzetünket és mások értékét.

Az alamizsnával – vagyis ha többet adunk vagy többet teszünk másokért – előcsalogathatjuk nagylelkűségünket.

Ahogy Ferenc pápa mondta: „a bűn a lélek vaksága, amely meggátol minket abban, hogy lássuk, mi a lényeges, meggátol, hogy szemünket az életet adó szeretetre szegezzük. Ez a vakság fokozatosan oda vezet, hogy megállunk a felszínnél, sőt teljesen érzéketlenné válunk másokra és a jóra.”

A nagyböjt a kemény munka időszaka: hogy újra felfedezhessük Jézus Krisztust és a körülöttünk lévő embereket – mert ez lesz a húsvét igazi öröme.

Forrás: Aleteia
Fordította: Lakatos Dóra