Kereszténység és politika
„Vagy ők, vagy mi” – az európai történelem nem egy vérzivataros időszaka állított már döntéskényszer elé államférfiakat és hadvezéreket egyaránt, amikor a kereszténység megmaradása volt a tét. S bár kétségtelen, hogy ez a gondolat nem az Evangélium betűje szerint való, akik „mi” mellettünk tették le a voksukat, döntésükkel a kereszténység létét, fennmaradását szolgálták emberöltőkön keresztül. Egy történész számára nem értelmezhető a „mi lett volna ha…?” kérdése, ám esetünkben nyugodt szívvel tehetek kivételt.
Ténykérdés ugyanis, hogyha nem élt volna Hunyadi János, Vitéz János, Kapisztrán János, vagy akár Sobieski János fejedelem nem harcol Savoyai Jenővel az oldalán Bécs alatt, akkor nemhogy mi magyarok nem álmodozhatnánk arról, hogy kávéházat nyithatunk a Kaiserstadtban, hanem a sógoroknak sem lenne hol kortyolgatni a gőzölgő kapucinert… Akkor bizony „az igazhívők” félholdas lobogója lengene nemcsak a Mátyás templom, hanem a Stephansdom tornyán is. A keresztény Európa nem létezne. Mint ahogy azt sem tagadhatja senki, hogy sem Mindszenty József, sem Apor Vilmos, sem pedig Márton Áron nem habozott, amikor a kereszténység védelmében a kommunista terrorral kellett szembeszállnia. A történelmi egyházak mártírok százairól emlékeznek meg rendszeresen, akik számára nem volt kérdés, hogy a hitüket meg kell védeniük.
A Lajtán túli „művelt Nyugatot” mindig innen „Keletről” mentették meg a hódító iszlám veszedelmétől őseink. Más kérdés, hogy köszönetként mindmáig megvetést és ármánykodást kaptunk és kapunk az „européerektől”. Jobbára azoktól, akik mára odáig jutottak, hogy a kereszténységet, mint alapértéket törölték az uniós alapokmányból. Akik között akár bizottsági elnökként, de tagként vagy képviselőként is mindmáig sokan ülnek, akik a ’68-as diáklázadások légkörében szocializálódtak, és nem voltak restek Lenint, Sztálint, vagy akár még Mao-t is éltetni.
Jézustól jeleket követelt a kortárs nemzedék, de amikor megkapták, értetlenül fogadták azokat. Mi európaiak akármerre járunk az öreg kontinensen, a kétezer éves kereszténység kulturális öröksége, az építészet, a képzőművészet, egyáltalán az egyetemes európai műveltség millió jelével és jegyével figyelmeztet arra lépten-nyomon, hogy mit teremtettek az elődeink, megőrzendő az utánuk következőknek. Mert azt találóan fogalmazta meg valaki, hogy ezen a kontinensen még azt is kereszténynek tekintjük, aki nem vallja magát annak, de ide született, ebben a kultúrkörben nevelkedett. Ha ugyanis csak a Tízparancsolatot tartja meg, már akkor Istennek tetsző dolgot művel. Száz évvel ezelőtt még nem volt kérdés, hogy Európát többségében keresztény nemzetek lakják. Ha így haladunk, pár évtized múlva ez már nem lesz igaz.
És innentől válik ez az írás vitaindítóvá, ugyanis elértünk arra a pontra, amikor a napi politikai állásfoglalás és a vallásos meggyőződés nagyon nehezen választható ketté. Az újkori polgári demokráciák szekularizált állami berendezkedésében persze elvileg nem is lenne értelme felvetni azt a kérdést, hogy lehet-e a vallásnak meghatározó szerepe a társadalom életében, hiszen a vonatkozó jogszabályok mind fizikai, mind pedig ideológiai értelemben szigorúan megszabják a történelmi egyházak mozgásterét. A vallásos, keresztény ember azonban nem légüres térben él. Jézus sem ezt kéri tőlünk. Sőt: ennek pont az ellenkezőjére biztat. Arra indít, hogy küldetésünk van a világban, tegyünk a követőjévé minél több embertársunkat.
Közmegegyezés szerint a „politika” nagyvonalakban a közéletben való aktív részvételt jelenti, amelynek értelemben mindenki, aki bármilyen szinten és körülmények között a közéleti történéseket illetően véleményt nyilvánít, az politizál. Mára tehát már azzal is politikai véleményt mondunk vagy képviselünk – ha akarjuk, ha nem -, ha kereszténynek valljuk magunkat, és a keresztény vallás törvényei szerint élünk, Isten teremtő erejében és igazságában hiszünk. Nyilván ennek nem feltétlenül kellene így lennie, de az egész világban mára gyilkos járványként terjedő szélsőségesen liberális, baloldali gyökerű agymosás az eszement politikai korrektséggel karöltve erre kényszerít minket, még élő keresztényeket. Mert ennek az ideológiának a képviselőit hidegen hagyja példának okáért az a tény, hogy világszerte évek ót válogatás nélkül gyilkolják a hívő keresztény testvéreinket. Mint ahogy hidegen hagyta a szovjet rendszert éltető nyugati ’68-asokat, hogy a bolsevik kommunisták a Lajtától keletre – ázsiai elvbarátaikat nem is említve – papok és apácák százait öldösték le vagy kínozták halálra vérgőzös tombolásukban. Nekünk, még élőknek tehát az a Jézustól kapott küldetésünk, hogy hallassuk a hangunkat. A római bölcs, Cato kitartásával mondjuk az igazságunkat. A Jelenések könyvében ezt olvashatjuk: “Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból.” (Jel 3,15-16) Azaz, nekünk is határozottan állást kell foglalnunk nap mint nap, a vallásunk, az egyházunk, a papjaink, a templomaink védelmében. Nem, nem erőszakos térítésre, vagy harcra buzdítok. A megoldást teljesen más irányban kell keresni.
Több évtizedes bolsevik-kommunista terror után, Magyarországon még mindig nem létezik országosan számottevő keresztény sajtó- és médiaszervezet. A rendszerváltozás óta eltelt 30 év nem volt elegendő a hivatalban lévő nemzeti kormányoknak, valamint a történelmi egyházaknak arra, hogy országos keresztény napilapokat indítsanak, illetve keresztény rádióknak – uram bocsá’ televízióknak – adjanak olyan frekvenciákat, amelyeken keresztül az egész nemzethez tudnának szólni. Tisztelet a jelenleg működő redakcióknak, továbbá a rádiós szerkesztőségeknek, nemkülönben a keresztény szellemiségű weblapoknak, amelyek az ellenszélben is felvállalták a feladatot és azóta is eleget tesznek a küldetésüknek. Mindez azonban vajmi kevés ahhoz, hogy a kereskedelmi médiumok nézői és hallgatói egyáltalán megértsék, hogy a kereszténység milyen értékeket teremt azok számára is, akiknek esetlegesen fenntartásai lennének az egyházakkal szemben. Azokkal a keresztény/keresztyén egyházakkal szemben, amelyekről talán nem is tudják, hogy eszmei alapvetésük az egyetemes emberiség szolgálata, a felebarátaink iránti irgalom, szeretet és megbocsátás. Amelyeknek tagjai éppen ezért soha nem tettek különbséget ember és ember között. Mint ahogy most sem tehetnek, viszont az önfeladás útjára sem léphetnek. Az önfeladás útjára, amit az Európai Unió jelenlegi vezetés által megálmodott, kevert társadalom jelentene. Az önfeladás útjára, amit a muszlimok, a hódító iszlám oly látványosan, már napjainkban is megkíván az európai őslakosságtól. Egy országos lefedettséget biztosító keresztény médiaszervezet legalábbis kísérletet tehetne arra, hogy nap mint nap hallassa a hangját és hirdesse az evangéliumi értékeket. Esetleg arról is írjon vagy beszéljen, amit mondjuk a Vatikánban bizonyos okok miatt nem mondhatnak ki. Megmagyarázza az elbutított tömegeknek, hogy az embernek nem azért adott szabad akaratot a Teremtő Isten, hogy azt csinálhat, amit akar, hanem arra, hogy képes legyen dönteni a jó és rossz között, és legyen ereje a jót megcselekedni a rossz helyett. A hatékony írott és elektronikus keresztény média jó példákat állíthatna a nézők és olvasók elé, akik számára egy idő után vélhetően világossá válna, hogy az istentagadó vagy az istenhívő emberek járnak-e a jó úton? Nemkülönben rávilágíthatna arra az alapigazságra, hogy a kereszténység védelmében, a békés, az egyenjogúság talaján álló együttélésen kívül miért lehetetlen bármely más együttműködés a hódító iszlámmal?
Jeleket kaptunk eleget az elmúlt években is. Ne lépjünk a hitetlen nemzedék útjára, értsünk e jelekből, hogy a keresztény Európa ne váljon lábjegyzetté az egyetemes emberiség történelemkönyvében.
Jeney Attila
történész, újságíró