Ismerkedjetek meg egymással!

Ne áltassuk magunkat: misére járni olykor nem könnyű! Sokan vannak, akiknek lelki akadályt kell ehhez leküzdeniük. Egy csomó idegen emberrel kell együtt lenni, el kell viselni mások mustráló tekintetét a ruházatunkon, a gyerekeinken, a kísérőinken, vagy épp amiatt, hogy miért vagyunk egyedül…

Ne áltassuk magunkat: misére járni olykor nem könnyű! Sokan vannak, akiknek lelki akadályt kell ehhez leküzdeniük. Egy csomó idegen emberrel kell együtt lenni, el kell viselni mások mustráló tekintetét a ruházatunkon, a gyerekeinken, a kísérőinken, vagy épp amiatt, hogy miért vagyunk egyedül. El kell viselni, hogy vannak, akik azt lesik kíváncsian, hogy áldoztál-e (vagy sem), le kell győzni a szorongást, hogy megjegyzéseket tesznek majd arra, amit mondtál vagy arra, ahogyan a misén részt vettél, lehet aggódni, hogy találsz-e parkolóhelyet… Mindez nem könnyű.

Ezek a nehézségek, amelyeket a rendszeresen misére járók már nem érzékelnek, egyébként sok kárt tudnak okozni. Azokban a közösségekben, ahol nem viselkednek barátságosan egymással, legalább egy páran, előfordulhat, hogy vannak, akik a misén mélységes magányt élnek át.

Tegyünk egy próbát: te például ismered legalább néhány templomba járó testvéred kereszt- vagy vezetéknevét? Amikor mesélsz valakiről, aki a misén felolvasott, azt mondod-e, hogy „egy nő olvasott fel”, vagy azt, hogy „a Kovácsné olvasott fel” vagy „a kis Pirike olvasott fel”?

Egyházunk múltbéli hegemóniája miatt gondolkodhatnánk úgy is, hogy „mindenki katolikus”. Ugyanazokkal az emberekkel találkozunk az utcán is vagy a városházán, a gyógyszertárban, az iskolában… és természetesen a templomban is! Manapság az emberek csupán felszínesen udvariasak egymással. Erről szólna az egyház? A misén levő „közönséget” mi is olyan embereknek tekintjük, akikkel nem vagyunk kapcsolatban, akikre úgy gondolunk, mint amolyan „templomlátogatók”? Vagy inkább „testvéreknek”, akikkel együttműködő hitbéli családot alkotunk? Mindannyian tudjuk, vannak köztünk olyanok, akik csak többé-kevésbé barátságosak és közvetlenek, ugyanakkor vannak hihetetlenül kedves testvérek is, akikkel akár életre szóló barátságokat lehet kötni, és akik leginkább közösségben szeretik megélni az Evangéliumot. Érdekesek evangélikus testvéreink kutatási adatai is: ha valaki kapcsolódik egy közösséghez, és néhány hónap múlva kevesebb, mint öt barátja van, akkor az illető csakhamar keres egy másik közösséget, ahol barátságosabb testvérekre találhat. De ha több mint öt ember a keresztnevén szólítja és megismeri, akkor megmarad, és tagja lesz ennek a közösségnek, amely egyben a családja lesz. És ez minden vallásra érvényes átlag-szám. Szeretnéd, ha gyermekeid továbbra is járnának misére? Szeretnéd, ha a húgod vagy a menyasszonyod templomba járó, gyakorló hívő lenne? Szeretnéd, ha te magad is hűségesebb tudnál lenni az Eucharisztiához? Akkor gondoskodj róla, hogy neked és szeretteidnek legyenek barátaitok a közösségben. Ez elég egyszerű, és még működik is!

Mit tegyünk hát? Szerintem egyszerű. Kezdjük azzal, hogy üdvözöljük egymást és bemutatkozunk egymásnak. Hiszen Istenünk is meglátogatja teremtményeit az Édenkertben, a nappali szellőben (Ter 3,8). A mi Megváltónk is bekopogtat az ajtónkon, eljön, hogy velünk költse el vacsoráját. Megkaptuk az Ígéret Lelkét, aki legbensőbb lényünkig ismer minket. Odáig merészkedünk, hogy Istent „Atyánknak” szólítjuk! Másfelől azonban szégyenlősök vagyunk egymást a keresztnevünkön szólítani, idegenkedünk attól, hogy néhány percet beszélgessünk a templom előtt másokkal, ódzkodunk attól, hogy bizalmasabb dolgokat megosszunk azokkal, akikkel az áldozásban ugyanazt a Testet vesszük magunkhoz, képtelenek vagyunk otthonunkba meghívni azokat a testvéreket, akik ugyanazt a hitet vallják, mint mi, ugyanahhoz az Egyházhoz tartoznak, mint mi…

Pedig olyan sokat nyerhetnénk azzal, ha minden szentmise végén szánnánk egy kis időt arra, hogy megismerkedjünk egy addig ismeretlen testvérrel! Egyszerűen bemutatkozunk, megtudakoljuk a keresztnevét, elmondjuk egymásnak, hol lakunk, és miért is ne, megbeszélhetjük, hogy találkozzunk a következő vasárnap is, vagy akár egy jó ebédre is meghívhatjuk egymást… ! A jó egyházi közösségek szervezhetnének olyan vasárnapokat is, amikor a hívek mind kitűzőn viselik a keresztnevüket, és a mise után teret, időt kapnak a barátkozásra. Egyszóval, ismerkedjetek meg egymással! Így kezdődik a barátság, a testvériség!

Írta: David Macaire atya, Saint-Pierre és Fort-de-France érseke
Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Diocèse de Martinique