Iskolai siker: a legjobbat követeljük-e meg gyermekünktől vagy hallgassuk meg őket?

Nehéz önbizalmat gyűjteni, amikor szüleid szemében csak az iskolai eredményeid számítanak. A testvérekkel való összehasonlítgatás, a büntetések és bántó ítéletek mind lélekromboló hozzáállások.

„Szép kis slamasztika!” Amikor Philippe tanulmányi éveiről beszél, keserűen számol be arról, hogy utat tévesztett. „Van kézügyességem, és mindig is arról álmodoztam, hogy műbútor asztalosműhelyem lesz. Ez elképzelhetetlen volt a családban! Orvos kellett legyek, szenvedély nélkül… És most itt vagyok, 40 évesen, a környezetem szemében olyannyira értékes munkám csak frusztrál, és egyáltalán nem tesz boldoggá.”

Hány elrontott gyermekkort és elveszített hivatást eredményez ez a kiválóság iránti megszállottság? A mindenáron való teljesítmény egyfajta méreg is, ami egészségtelen versengésekben és viharos kapcsolatokban csapódik le a családokban. És mi lenne, ha másképp fogadnánk gyermekeink osztályzatait és engednénk a szorításból? Ne csak a tanulót nézzük: egy olyan emberke is növekszik előttünk, akinek az iskolai kibontakozása nem csak osztályzatokból áll.

Aggódó szülők, tökéletes gyerekek…?

Munkanélküliség, társadalmi elégedetlenség és jövőtől való félelem: a felnőttekből hiányzik a bizakodás, és gondjaikat gyermekeikre vetítik ki. Ők azok, akik mindig többet, mindig jobbat akarnak: a szülők tudat alatt meg vannak győződve arról, hogy egy barbár, nyers világban a túléléshez és a sikerhez kiválónak kell lenni. Jean-Marc, ez a háromgyermekes családapa is készségesen beismeri ezt. Kiváló bizonyítványt vár el három fiától, meg van győződve arról, hogy az általános iskolától kezdve arra kell tanítani őket, hogy mindig az élen legyenek. „Igaz, néha kemény vagyok velük, de az életben is küzdeniük kell majd, és azt szeretném, ha megtalálnák a helyüket.”

Aggódó szülők, tökéletes gyerekek…? A másnaptól való félelem számos szülőnél tanulási perfekcionizmust idéz elő, ami rögeszmévé válik. A szülők annyira aggódnak, hogy mindent meg akarnak szervezni gyermekeik számára. Ez a teljesítménykultusz csapdába ejti a gyermeket az iskolai életben, de szabadidejüket is nehezíti. Teniszbajnokság vagy vívótrófea, a verseny még iskolán kívül is megjelenik a szabadidő vagy a kikapcsolódás rovására. „A gyerekeknek szinte olyan napirendjük van, mint egy miniszternek”, mondja sajnálkozva egy tanárnő. Mindig a legjobbat követelni a gyermek számára – nemde ez az ideális gyermek mítoszát tartja fenn, azét a gyermekét, aki mintegy a szülő nárcisztikus folytatódása, és akinek az a küldetése, hogy megvalósítsa mindazt, ami a felnőttnek nem sikerült?

A gyermek iskoláztatása óhatatlanul is felidézi a szülők saját emlékeit, s a nem mindig kellemes emlékek olykor felkavaróak. Katasztrofális ellenőrzők, tanár iránti ellenszenv, megaláztatások, megannyi eltemetett szenvedés, amely újra előkerül, és amit a tantestület is jól ismer. Húsz évi oktatói pályafutása során Françoise mindig erősítgette a szorongó nemzedékeket: „Az első napoktól kezdve fogadom az izguló szülőket. A fiuk nem a megfelelő osztályban van, vagy nem adok elég házi feladatot neki…” Túl sok stressz éri drága csemetéinket, és ez egyszer csak robban. Az iskolaorvos, Christine, állandóan túlhajszolt gyerekeket fogad: „Ekcéma jelenik meg egy-egy felmérő előtt, álmatlanság vagy étvágytalanság a legjellemzőbb tünetek, nemrég gyomorfekélyt diagnosztizáltam egy 15 éves gyereknél.” Mint a fénytől megfosztott, fonnyadó növény, olyan a szülő árnyékába szorult gyermek, aki nem tudja igazi vágyát elérni. Vagy visszahúzódó lesz, minden életöröm vagy saját akarat nélkül, és képtelen lesz arra is, hogy önmaga hozzon döntést, mivel a szülő dönt helyette; vagy olyan ultrateljesítménybe rohan, mint a 10 éves Antoine, aki újra és újra bepakolja iskolatáskáját, lefekvés előtt még tízszer átolvassa füzetét, hogy semmit se felejtsen el, szorongási rohamai vannak, és megtiltja magának, hogy bármiben is kudarcot valljon. Mi a helyzet azzal a mintadiákkal, aki a nyomás alatt élve meg sem rezzen és kamaszként egyszer csak felrobban? „Tavaly, az utolsó évfolyamon bediliztem. Tele lett a hócipőm, hogy csak a tanulásnak élek! Egész gyermekkoromban a szülők nyomással voltak rám, de mára elegem lett”, mondja keserűen Grégoire.

Lépjen hátra egy lépést, ne gyakoroljon nyomást és tegye fel magának a megfelelő kérdéseket

Itt az ideje, hogy a szülők felnőtté váljanak…. „Ahogy elindul az iskola, a szülő átváltozik és csak egy szerepben él, a ’tanuló szüleje’ lesz”, mutat rá Béatrice Copper-Royer pszichológus. Ha hátralépünk egy lépést és mindenkit a maga helyén kezelünk, akkor el tudjuk választani a gyermeket a tanulótól, és világosan láthatjuk a tisztázatlan ambíciókat. Miért akarom ennyire, hogy a fiam mérnöknek tanuljon? Vajon azért, mert valódi képességeket látok benne, vagy csak azért, hogy az érdemdús szülői egómnak hízelegjek? Erős megközelítés ez, de az ilyen játék az igazsággal gyümölcsöző lesz azon szülő számára, aki őszintén megy bele.

Chantal és Jean is átélték ezt a tapasztalatot legidősebb gyermekükkel, aki a család huhogása közepette a vendéglátóiparban helyezkedett el. „Barátaink előtt szégyelltünk beszélni Baptiste-ról. Az ő választása keresztezte terveinket, de most már belátjuk, hogy megtalálta az útját.” Nem minden gyermek rendelkezik azonos intellektuális képességekkel, és ennek tudomásulvétele sok szülő számára olyan, mint egy kudarc keserű felismerése. „Tudom, hogy Barbarának nehéz lépést tartani, figyelni az órán. De majd csak sikerül neki is, mint a többieknek”, hangsúlyozza az egyik anyuka.

És ha a fiatal az iskolai rendszerben teljesen kimerül, erősködjünk-e vagy inkább adjuk fel? A válaszhoz a tapintaton és a gyermek szükségleteinek pontos ismeretén kívül arra is szükség van, hogy meggyőződéssel valljuk, a fiatal tervei akkor lesznek sikeresek, ha összhangban vannak legmélyebb vágyaival…. és ezek a vágyak nem feltétlenül azonosak a szülők vágyaival. Igazam van-e, ha arra ösztönzöm a fiamat, hogy tanuljon, amikor mindig is arról álmodozott, hogy kertész legyen?

Nevelni annyit tesz, mint a gyermeket felfelé kísérni, hogy higgyen önmagában és bizalomra leljen, ami megnyugtatja őt. Vajon hiszek-e a Gondviselésben és szánok-e időt arra, hogy gyermekeimet Istenre bízzam, aki mindenkinek a legjobbat akarja? „Sokáig mindent egyedül akartam kezelni – vallja be Marielle. – Egészen addig a napig, amikor egy pap barátom, látva, hogy mennyire kimerült vagyok, megkérdezte tőlem: Imádkozol-e mindennap a gyermekeidért? Megfogadtam akkor, hogy félreteszem aggodalmaimat és békét kérek az Úrtól.”

Mondd meg, hányast kaptál, és megmondom, mennyire szeretlek

Ne fagyjunk le, ne blokkoljunk le attól, amit a fiatal tesz, hanem inkább azt nézzük, hogy milyen: ez a helyes út. A felnőttek már régóta elhagyták az iskola padjait, szabadon megtalálhatják helyüket gyermekeik iskolájában: találkozhatnak az intézményvezetővel, baráti kapcsolatot alakíthatnak ki a tanárral, bekapcsolódhatnak a szülői szervezet munkájába vagy kísérhetnek iskolai kirándulásokat, megannyi kapcsolat alakulhat ki az iskola és a család között a gyermek javára, aki érzi, hogy szüleit ez a bekapcsolódás komolyan érinti. „Amióta anya a szülői szervezet tagja és részt vesz szülői értekezleteken, jobban ismeri a tanáraimat és az is érdekli, hogy mi zajlik az osztályban… Azelőtt csak a bizonyítványomat látta!”

Mérhető-e osztályzatokban a szülői szeretet? Mondd meg, hányast kaptál a dolgozatodra, és megmondom, mennyire szeretlek! Nehéz önbizalomra szert tenni, amikor a szülők szemében a gyermek csak a tanulmányi eredményein át létezik. A testvérekkel való összehasonlítgatás, a büntetések és bántó ítéletek mind lélekromboló hozzáállások. Másképpen kell tekintenünk a gyermekre: ne csak szűklátókörűen, az iskola szemüvegén keresztül nézzük őt, hanem egész valójában. Sabine, aki nem csak lányai osztályzataira figyel, így fogalmaz: „Fontosabbnak tartom, hogy boldogok legyenek az iskolában, és hogy jól érezzék magukat a bőrükben.”

Írta: Pascale Albier
Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia