„Instaurare omnia in Christo” – X. Pius pápára emlékezünk
Ma van Szent X. Pius pápa liturgikus emléknapja. Az egyszerű parasztcsaládban született Giuseppe Sarto XIII. Leó pápát követte Szent Péter székében, s 11 évig kormányozta az Egyházat (1903. augusztus 4- 1914. augusztus 20.). XII. Pius pápa 1951-ben avatta boldoggá, majd három évvel később a szentek sorába emelte
A tavaly augusztusban elhunyt jeles magyar egyháztörténész írta: „Egyházkormányzása ma újra vitatott, de tagadhatatlan, hogy X. Pius a legnagyobb reformpápák közé tartozott.” (Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve. Bp., 2001, 386.) Szent X. Pius pápa első enciklikája 1903. október 4-én jelent meg (E supremi apostolatus); néhány nappal később a hazai katolikus papság lapja is ismertette (Egyházi Közlöny, 1903. október 9. 677-679.) Csak egyetlen részt idézünk az enciklikából:
„Mi, Isten segítségével, semmi egyébre nem törekszünk az emberi társadalomban, minthogy Istennek, kinek tekintélyével élünk, szolgái legyünk. Istennek szándéka a mi szándékunk, amelyért minden erőnket, sőt életünket is föláldozni készek vagyunk. Azért, ha vannak, akik jelszót várnak Tőlünk, mely lelkünk törekvését kinyilatkoztassa, mindig csupán ezt az egyet hangoztatjuk: Instaurare omnia in Christo!”
Ez volt a szent pápa programja: „Instaurare omnia in Christo!” Vagyis: „Mindent megújítani Krisztusban!” Ennek jegyében születtek reformjai, melyek közül az egyik legnevezetesebb az Eucharisztiával kapcsolatos. Ahogy Adriányi Gábor fogalmazott: „/…/ terjesztette a korai szentáldozást és az Oltáriszentség kultuszát”. (I.m. 384.)
1910. augusztus nyolcadikán jelent meg a Quam singulari dekrétum, amely az addigi szokástól eltérően az elsőáldozás idejét korábbi életkorban határozta meg. A szövegből megtudjuk, hogy az elterjedt szokás szerint a gyermekek 10-12 éves, egyes helyeken csak 14 éves korukban vehették először magukhoz az Eucharisztiát, s „eddig a korig a gyermekeket és a fiatalokat eltiltották az Eucharisztiától”. Ezt a gyakorlatot a dekrétum károsnak tartja. A dekrétum ugyanígy elítélendőnek tartja azt a gyakorlatot, amely megfosztotta a gyónástól azokat a gyermekeket, akik nem voltak még elsőáldozók.
A dekrétum történeti visszatekintése bemutatja, hogy a 13. századig – egyes helyeken később is – még egészen kicsi gyermekeknek is kiszolgáltatták az Oltáriszentséget. A Lateráni Zsinat 1215-ben kihirdette, hogy minden hívő, amikor „elérte a belátás korát”, évente egyszer köteles gyónni és áldozni; ezt később a tridenti zsinat is megerősítette. A megfogalmazás azonban sok bizonytalanságot okozott, mert a „belátás korát” – amikor például az ember képes megkülönböztetni a jót a rossztól – helyenként különböző életkorban állapították meg. Így alakult ki az a – a Quam singulari által helytelenített – gyakorlat, hogy, mint említettük, 10-12, egyes helyeken 14 éves korban járulhattak csak először szentáldozáshoz és szentgyónáshoz a gyermekek. Sőt: az elsőáldozás és az első gyónás idejét is megkülönböztették. A dekrétum szerint a szentáldozáshoz járulás nem követeli meg a gyermektől a katolikus hit alapos ismeretét, elegendő az elemi tudás, vagyis az, hogy a gyermek különbséget tud tenni az eucharisztikus „kenyér” és a közönséges „kenyér” között. Éppen ezért a dekrétum többek között kimondta: az első gyónás és szentáldozás ideje a gyermek életében az az időszak, amikor gondolkozni kezd, azaz „körülbelül a hetedik életév”; a katolikus tanítás, a katekizmus teljes ismerete nem szükséges feltétel; a szülő és a gyóntató feladata, hogy a gyermeket elsőáldozáshoz engedje.
A dekrétum végén a pápa elrendelte, hogy rendeletet nemcsak a püspökökkel és a papokkal kell tudatni, hanem a hívekkel is, ezért minden húsvétkor föl kell olvasni a hívek anyanyelvén.
Amikor XII. Pius pápa 1951-ben boldoggá avatta elődjét, a nagy múltú, akkor Rómában megjelenő Katolikus Szemlében hosszabb cikk jelent meg X. Pius pápáról. Ebből idézünk:
„E sorok írója jól emlékszik még, hogy elemibe járó kisfiú létére két ízben érezte X. Pius pápa kormányzatának saját életébe való belenyúlását. 1911 tavaszán az elemi iskola második osztályában csodálkozva hallotta, mint újdonságot, hogy eltérően a szokástól, már abban az évben Fehérvasárnapján szentáldozáshoz fog járulni. Szemtanúja volt, mikor öreg tanítójával közölték ezt az új előírást. Az öreg kételkedett nagyon, vajon az ő kis neveletlenjei előkészíthetők-e megfelelő módon a szentáldozásra. E kétely ellenére a terv megvalósult, s nem hiszem, hogy az akkor áldozók közül a rendelkezésből valakinek is kára származott volna. Másik emléke az ünnepek eltörlésével kapcsolatos. Még most is látja maga előtt, mikor a jó magyarok tamáskodva s némileg elégedetlenkedve is olvassák a hírt, hogy a pápa bizonyos ünnepek kötelező voltát megszünteti. Negyven esztendő múltán visszaemlékezve azokra az eseményekre, örömmel és fájdalommal kell megállapítania, hogy a pápa azokban az időkben messze előre látott. Mert mire van inkább szüksége ma a magyar katolikusoknak, mint arra, hogy elviselve az egyházi élet külső fényének fokozódó visszaszorítását, annál bensőségesebben és mélyebben forduljanak a keresztény élet és az erő igazi forrásához: az Oltáriszentséghez?”
[Fekete Szilveszter: A század szent főpapja: X. Pius. Katolikus Szemle, 1951. 2-3., 5.]
Amikor Szent X. Pius pápa meghalt, Európában már dörögtek a fegyverek; a szent pápa az első világháború kezdetén hunyt el. Halálakor nem egy emlékező idézte fel első apostoli körlevelének örökérvényű szavait:
„A békét az istenség megvetésével lehetetlen megtalálni, mert hol nincs Isten, onnan száműzve van az igazságosság, s ha száműztük az igazságosságot, hiába vetünk a békébe reményt. Az igazság műve a béke.”
