Córdobai Szent Pelágiusz: korunk mártírja
Szent Pelágiusz vértanú élete és szenvedése Córdoba városában június 26-án Abd al-Rahmann uralkodása alatt.
Abban az időben, amikor a legvadabb megpróbáltatások érték a keresztényeket, Hispániából ellenségeink Galíciára törtek.[1] Ha Galícia teljesen le lett volna igázva, ezek a beavatatlanok az egész hívő közösség felett rendelkeztek volna. De az isteni segítség – mely visszatartotta a közeledők jogtalan merészségét a keresztényekkel szemben – nem hagyta el teljesen őket. Amint az ellenség megérkezett, a keresztény sereg felkelt ellenük és a két fél szembekerült egymással a csatában.
Amint ez szokásban van, az igazhitű király a hadjáratra magával hozta püspökeit. Ennek következtében miután a csata kezdetét vette és Isten népe menekülőre fogta, ezek a püspökök is fogságba estek más hívőkkel együtt. Ezek közül az egyiket, név szerint Ermogiust[2] – akit a többiekkel együtt lánca vertek – Córdobában börtönbe vetették. Mindezek után – mert az isteni befolyás különböző jeleket nyújt mindazok számára, akiket a Mindenható Isten az égi királyságba hív – Ermogius püspök, a szűk cellától és a súlyos lánctól megtörve, felajánlotta unokaöccsét, Pelágiuszt, mint túszt önmagáért, remélve, hogy később foglyokat küldvén ki tudja váltani őt.
Isten szokásos ajándékai valóban felfedték magukat, oly sokszor sugallta Pelágiusznak, hogy fogadja el a börtönt, mint azon napi bűnök sorának próbatételét, melyek nélkül az emberi gyengeség nem tud meglenni. Ily módon a börtön azon bűnöktől való feloldozáshoz vezette őt, amelyeket korábban elkövetett, amikor képtelen volt a világot járni a kísértéseknek való engedés nélkül. És valóban, az ember nehéz helyzetében mindazt kéri és igényli Istentől önmaga számára, ami az Övé. Emiatt mondta az Úr, hogy az életre vezető út keskeny, míg a romlásba vivő út széles és tágas (vö. Mt 7,13-14). És igaz az, hogy a jóléten keresztül kellemesebb a pokolba zuhanni, valamint próbákon és gyötrelmeken keresztül helyesebb valakinek elérnie a fennkölt magasságokat. A halálban az ember az Úrhoz hasonló, és emiatt aratja le a nagy jutalmat: az angyalok seregéhez való csatlakozást.
A legszentebb Pelágiusz ezen leckék által isteni módon sugallva, – és amint cselekedeti is mutatják – megfontoltan élt a börtönben, ahová 10 éves korában egyértelműen bezárták. Tiszta volt, józan, kedves és szerény. Imádságaiban éber volt, állandóan olvasott, nem felejtette el az Úr parancsait, a jó beszélgetésekben rész vett, bűnöktől mentes, mosolyban visszafogott és úgy olvasván Pál tanítását, mint állandó mesterét. Imádsága élénk volt. Kitűnt az olvasásban való ügyessége és a tanításban való jártassága révén, nem kevésbé pedig azzal, amikor válaszadásra méltatott néhány szószátyár hitetlent, hogyha azok ok nélkül belékötöttek. Pelágiusz állhatatosan megtartotta az ígéreteit és dicséretre méltónak maradt azáltal, hogy nem engedett teret a rossznak.
Aztán egy nap, miután Pelágiusz három és fél évet töltött el ily hősiesen, néhány jutaloméhes pribék jelent meg a börtönben, hogy egy fiatalt kerítsenek a király számára. Ők írták le uruk számára a boldogságos Pelágiusz jellemének szépségét és báját. És nem is ok nélkül, hiszen megjelenésre szép volt, ami a fogság óta az Úr Jézus Krisztus révén még inkább kitűnt[3]. Azok az ostoba és nemtörődöm emberek azt hitték, tomboló vétkeik áradatával elrejthetik igazi valóját dacára annak, hogy a mi Urunk megígérte Pelágiusznak, hogy az Ő jobbján foglal helyet a szent szüzek karában. Azok a hitványak nem értették meg, hogy nem állhatnak ellen az Úr kegyelmének, mert még egyetlen hajszálukat sem tudják fehérré vagy feketévé tenni (vö. Mt 5,36).
Amikor ez a hír a király fülébe jutott, igencsak tetszésére volt az (bár nem a jóindulat vezérelte), hogy Pelágiusz még a börtönbeli szigor ellenére is szépnek bizonyult. Egy lakoma közepén elküldette érte néhány szolgáját, hogy hozzák el – mint Krisztus áldozatát – és jelenjék meg színe előtt, hogy megszemlélje őt. Mivel a Mindenható Isten számára minden lehetséges, ezek az emberek láncra verték Isten szolgáját, Pelágiuszt, majd visszatérvén a királyi palotába, leoldották a zörgő láncokat, s – lelki vakságuk következtében – örömmel ajánlották fel azt, akinek lelkét Krisztus már eljegyezte Önmagának az oszthatatlan hitben. Egy királyi köntösben mutatták be az uralkodói tekintet számára, a legszentebb ifjú fülébe súgván azt, hogy az ő szépsége az, ami ily nagy rangra emelte.
A király nyomban így szólt hozzá: „Fiú, magas hivatalba emellek téged, ha kijelented, hogy megtagadod Krisztust és azt mondod, hogy a mi Prófétánk az igaz. Nem látod, hogy vidékeim milyen nagyok és mekkorák? Továbbá adok neked megszámlálhatatlan aranyat, ezüstöt, szép ruhákat és drága csecsebecséket. Az ifjú lovagok közül bárkit kiválaszthatsz, hogy a te ízlésed szerint szolgáljon. Kísérőket, hogy veled éljenek, lovakat, hogy megüld őket és fényűzést, hogy megízleld. Valamint bárkit kiválaszthatsz a börtönből, én szabaddá teszem. És ha kívánod, elhozatom ide családtagjaidat és nagy megbecsülést adományozok nekik.”
Szent Pelágiusz látván ezt a sok mindent és tudván, hogy nevetségesek, ezt mondta: „A dolgok, amiket mutattál nekem, király, hiábavalóságok. Nem fogom megtagadni Krisztust. Keresztény vagyok. Keresztény voltam, és mindig is keresztény leszek. Minden véget ér és megvan a maga ideje (vö. Préd 3,1). De Krisztusnak, akit magamhoz ölelek, nincs vége, mert nincs kezdete. Hiszen Ő az, az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben, aki a semmiből teremtette meg a világot és mindent az Ő erejéből tart fenn.”
Majd, amikor a király játékosan próbálta őt megérinteni[4], szent Pelágiusz ezt mondta: „Maradj távol, te kutya! Azt hiszed, hogy olyan kéjenc vagyok, mint te magad?” Pelágiusz letépte magáról a köntöst, amibe felöltöztették, és úgy tett, mint egy bátor atléta az arénában, aki inkább választja a becsületes halált Krisztusért, mint a szégyenteljes életet az ördöggel és a bűnökkel való beszennyeződést. A király, aki azt gondolta, még meggyőzheti őt, parancsba adta kíséretének, hogy furmányos beszéddel csábítsák el őt, hátha megtagadja a hitét és behódol a királyi hiúságoknak. De Pelágiusz, Isten segítségével, erősen állt és megmaradt állhatatosságában, megvallván csakis Krisztust és kijelentvén, hogy egyedül csak az Ő parancsait követi.
Látván tőle a király ezt a szenvedélyes szellemet és elismervén, hogy vágyai meghiúsultak, haragra gerjedt. „Vaskampókkal lógassátok fel,” – mondta – „majd eresszétek le újra meg újra, amíg ki nem leheli a lelkét, és meg nem tagadja azt, hogy Krisztus Isten.” A félelem nélkül való boldog Pelágiusz, aki sohasem utasította vissza a Krisztusért vállalt szenvedést, rendíthetetlen lélekkel viselte el a próbát. Amikor a király látta töretlen kitartását, elrendelte, hogy karddal vágják darabokra, majd dobják be a folyóba. Kínzói – megkapván a parancsot – tomboltak, mint a bacchánsnők. Olyan vad gúnnyal illették Pelágiuszt, mintha akaratlanul is azt az áldozatot ajánlották volna fel, melyben a mi Urunk Jézus Krisztus is jelen volt.
A mennyországot választotta, és ezért igencsak megszenvedett a földön. Kínzói egyike levágta a karjait a testéről, a másik a lábait, a harmadik pedig a fejét csapta le. Miközben a rettenthetetlen vértanú állva maradt, a vér, mint a verejték, hullott cseppenként a testéről (vö. Lk 22,44), csakis az ő Urához, Jézus Krisztushoz kiáltván, akiért a szenvedést nem utasította el, mondván: „Uram, ragadj ki ellenségeim hatalmából.” (Zsolt 30/31,15) És valóban, az isteni hatalom nem hagyta el őt, megpróbáltatásai hitvallóvá és – a kard árnyéka alatt – dicsőséges mártírrá tették. A kezei, amelyeket Istenhez emelt, karddal gonoszul levágattak. Majd a boldog Pelágiusz elszenderült. Mert senki sem nyugszik meg önmagában, csak egyedül az Úrban. A szívós atléta felkiáltott, de az Úr, ennek a küzdelemnek a vezére, így szólt: „Jöjj. Vedd a koronát, amelyet kezdettől fogva ígértem neked.” (vö. 1Kor 9,25) És amíg lelke az Úrhoz igyekezett, testét a folyóba taszították.
Mindezek ellenére néhány hívő felkutatta a testét, és egy sírkamrához kísérték ünnepélyesen. Fejét most Szent Ciprián temetőjében őrzik, míg teste Szent Genesius mezején nyugszik. Melyik vértanú érdemes Istenre arra, hogy a hetedik órában megkezdett szenvedése már ugyanazon nap késő délutánján beteljesedjék? A börtön nyomorából a mennyei dicsőségbe került. A világi szenvedések miatt érdemelte meg a mennyei jutalmakat. A népért, amelyet ő elhagyott, a paradicsomot birtokolta, amelyre vágyott. Igaz, hogy elhagyta rokonait és testvéreit, ám neki most angyali kísérete van. Az isteni Ige mondja, hogy „aki nevemért elhagyja apját, anyját…, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége.” (Mt 19,29) Akinek végtagjai elviselték a kardot, most a mennyei királyságban él.
Legszentebb tanú, Pelágiusz, te fenyegetések és kísértések közepette vallottad meg Krisztust. Nem engedtél a hízelgéseknek, és inkább választottad a halált az igazságért, mint az életet ebben a világban és a fogyatkozó igazságtalanságban. Te, akit Krisztus már választottai között számol, az elítéltek ígéreteinek nem vetetted alá magadat. Így ezért, szent vértanú, kérünk téged, védelmezd és ápold szüntelenül az Egyházat, amely szemed láttára tisztel téged imákkal és felajánlásokkal. Így lészel te – felnövekedvén bár Galíciában, de feldicsőítve Córdobában – közbenjáró Istennél.
A legszentebb Pelágiusz tizenhárom és fél esztendős kora környékén szenvedett vértanúságot Córdoba városában – amint mondottam – And al-Rahmann uralkodása idején, bizonyosan egy vasárnapi napon, június 26-án, a mi Urunk Jézus Krisztus 964. korszakában[5], aki él és uralkodik az Atyaistennel és a Szentlélekkel egyetemben, aki egy Isten a Szentháromságban mindörökkön örökké. Ámen.
* *
José Miguel Marqués Campo atya, a spanyolországi Gijón-ban található Jézus Szentséges Szíve Bazilika papja, egy 2015-ben megjelent cikkében így ír Szent Pelágiuszról, akit napjaink vértanújának nevez:
„A mai emberpróbáló időkben, amikor látjuk, hogy városainkat ismét támadják a muszlim erők, és amikor a keresztényeket – a fiatal gyermekeket is beleértve, különösen a Közel-Keleten – a szélsőséges iszlamisták ugyanilyen ördögi kegyetlenséggel kínozzák meg és fejezik le; amikor látjuk a szexuális zavaroktól és az erkölcstelen sajtótól megbolondult világ erős hatásait és kísértéseit magunk körül, minden katolikusnak, és különösen a fiataloknak, képesnek kell lennie arra, hogy megszerezze és bátorságot merítsen Szent Pelágiusznak, ennek a X. századi Spanyolországból származó fiatal keresztény fiúnak és nemes lelkű mártírnak az áldott közbenjárásából.”
Eredetileg latin nyelven. Angol nyelvű szövege Jeffrey A. Bowman révén a „Medieval Hagiography” című műben.
[1] Az északi keresztény királyságok és a latin Európa lakói a „Hispánia” kifejezéssel általában az Ibériai-félsziget déli, muszlim uralta részére utaltak. A mai „Spanyolország” szó rokon értelmű vele, de pontatlanul, mert a korabeli írások a fenti értelemben használták. Galícia, Pelágiusz szülőföldje a mai Spanyolország területén, a félsziget északnyugati csücskén található, de nem Hispánia részeként.
[2] Ermogius a galíciai Tui városának püspöke volt. Továbbá Raguel megemlíti itt, hogy a neve megjelenik a korabeli iratok egyikében. Pelágiusz halálát követően kultusza különösen nagy népszerűségnek örvendett Tui-ban.
[3] Ez egy komplikált mondat. Raguel Pelágiusz testi tökéletességét úgy érti, mint annak való alkalmasságnak a tükörképét, hogy Krisztus hitvesének lett kiválasztva. Pelágiusz szépsége azt mutatja, hogy ő Krisztussal lett eljegyezve, és hogy ők ketten azt az egyesülést Pelágiusz vértanúságában ünnepelnék meg. Pelágiusz gyönyörű „habitusával” vagy „edényével” áll szemben az a pompás köntös, amelyet Pelágiusz a kalifa előtt visel, és amelyet végül letép magáról, amit visszautasítja a kalifa ajánlatait. Raguel azt akarta, hogy az olvasó a kalifa közeledését különösen visszataszítónak tartsa, mivel Pelágiusz már Krisztus jegyese. Krisztus ölelése, melyre Pelágiusz volt rendelve, szöges ellentétben áll a kalifa ölelésével, amelyet visszautasít.
[4] Ezt a részt nehéz fordításban visszaadni. A kalifa cselekedetét a latin a tangere ioculariter kifejezéssel írja le. Szó szerint a „játékosan megérinteni” kifejezéssel lehet visszaadni. Pelágiusz válasza viszont arra enged következtetni, hogy a kalifa érintését nem „játékosként”, hanem nagyon is komoly dologként fogta fel, nagy valószínűséggel szexuálisan. Tehát az ioculariter átvitt értelemben a szexuális együttlétet jelenti. Lásd: Mark Jordan, The Invention of Sodomy in Christian Theology (Chicago, 1997), pp. 12-13.
[5] A dátumozás meglehetősen eltérő módon zajlott a középkori Európában. A spanyol keresztények gyakran használtak olyan keltezési rendszert, amely egy „korszak” szerint azonosítja be az éveket. Egy korszak megnevezésénél 38 év eltérés van, melyeket az Anno Domini-től (vagyis „az Úr évében”) számítottak, és amelyet széles körben alkalmaztak a Latin Egyházban. Így tehát a „964.korszak” a modern számítás szerint 925-nek vagy – sokkal inkább – 926-nak felel meg.