Hogyan tartották életben hitüket a japán katolikusok generációkon át
„Oly szomorú az emberiség, Uram, és az óceán oly kék.” – Felirat Endō Shūsaku katolikus író emlékművén
Ha igaz, hogy a keresztény vallásnak része a szenvedés, akkor a japán katolicizmus az egyik leghitelesebb keresztény egyház a világon. Története évszázadokon keresztül összefüggően nyomon követhető. Hitüket sokszor titokban gyakorolva örökítették nemzedékről nemzedékre. Minden nemzedéknek megadatott a saját keresztje, és a maga módján szenvedett, az idők szava szerint.
A kereszténység története Japánban 1549-ben kezdődött, amikor Xavéri Szent Ferenc, a Jézus Társaság társalapítója az országba érkezett. A japán osztálytermekben látható történelmi alakok arcképei közül Xavéri Szent Ferenc arca egészen más, mint a többi országalakító történelmi személyé. Ő ugyanis egyike a kevés külföldi történelmi alaknak, akit keresztény ruházatban keresztet hordozva ábrázolnak.
Xavéri Szent Ferenc és jezsuita társai meglepő sikerrel térítették hitre a helyieket ahhoz képest, hogy hosszú éveken át az őshonos lakosság meglehetős szkepticizmussal fogadta őket. A különféle vidéki közösségek azonban lelkesen fogadták a katolikus kereszténységet hirdetőket, így a misszionáriusok elkezdték a hit terjesztésének kulturális támaszpontjait kiépíteni. A külföldi papság szemináriumokat és vallási iskolákat nyitott, miközben a jezsuiták jó viszonyt ápoltak az önkormányzatok harcos képviselőivel.
Minél sikeresebbek voltak azonban a katolikus misszionáriusok, annál nagyobb haragra gyúlt az uralkodó osztály, mely fenyegetve érezte magát a betolakodó nyugati vallás miatt.
Amikor Tokugawa Hideyoshi a 16. század végén a hűbéres tartományok közötti évekig tartó háború után újraegyesítette az országot, nagy erőfeszítéseket kellett tennie azért, hogy hatalmát megvédje. Attól tartva, hogy egy átfogó vallási forradalom későbbi politikai felfordulást eredményez, keresztényüldözésbe kezdett, amely évszázadokon át tartott.
A japán keresztények és papságuk illegalitásba kényszerült, vallási tárgyaikat napistennőnek vagy különféle Buddha szobroknak álcázták. A keresztények titkolni kényszerültek hitüket a hatóságok elől, a kormány ennek ellenére, egyre sikeresebben „buktatta le” őket.
A nyugati Isten híveinek kigyomlálásának leghírhedtebb módszere az ún. fumi-e * volt. Eszerint Krisztus- vagy Szűz Mária-képeket kellett megtaposni, demonstrálva ezzel a hitetlenséget. Ha a falubeliek némelyike ódzkodott ettől, akkor letartóztatták és száműzték, megkínozták vagy kivégezték őket.
Ez a jellegű elnyomás rendkívül megerősödött, amikor a Tokugawa sógunátus 1633-ban olyan politikai intézkedéseket léptetett életbe, melyek célja az volt, hogy a külföldieket teljesen távol tartsa Japántól. A Japán földjére érkező nem japánokat egyszerűen kivégezték, sőt, még a más országokba utazó japánokat is gyakran száműzték vagy megölték. Egyedüli kivételeket ez alól csak egyes kínai, koreai és holland kereskedők jelentettek.
A fenti migrációs korlátozások együttesen sakoku-ként vagy „zárt ország” politikájaként váltak ismertté. Elszigetelve és üldözve, a Rejtett Keresztények szétszakadtak és szétváltak. Voltak közülük, akik hitehagyottak lettek, és visszatértek a sintóhoz vagy a buddhizmushoz családjuk biztonsága érdekében. Mások nem adták tovább a korai jezsuitáktól tanult hitet, amely idegen hiedelmek hatására eltorzult. A külvilág számára úgy tűnt, hogy a sógun sikeresen oltotta ki a kereszténység lángját, a katolikusok pedig magukban mélyen gyászolták lelkük megmentésének elveszett lehetőségét.
1854-ben, több mint 200 évvel a sakoku bevezetése után, egy Matthew C. Perry nevű amerikai parancsnok katonai erővel fenyegetve kényszerítette Japánt arra, hogy nyissa meg határait. A japánokat ekkor valósággal mellbe vágta a világ technológiai átalakulása – Perry gőzhajóját és tűzerejét szinte túlviláginak tekintették.
A nyugati kultúra iránt szinte megszállott rajongás lángolt fel Japánban. A kereszténység tilalma kezdett lazulni, ezzel együtt lehetővé téve a külföldiek számára, hogy saját országuk papjait hozzák magukkal.
1865-ben a japán falusiak titkos követet küldtek a nagaszaki Ōura templomba Bernard Petitjean francia paphoz. Az atya megdöbbenve hallotta, milyen lelkes keresztényeknek vallják magukat. A falusiak elmondták neki, hogy több mint két és fél évszázada titokban őrzik hitüket, és őseik nemzedékeken át megkeresztelkedtek.
Hamarosan kiderült, hogy létezik egy keresztény parasztokból álló hálózat, mely több ezer főt számlált. Végül 1873-ra ismét engedélyezték a keresztény hitet japán földön. Nemzedékeken át tartó szenvedés után a katolikus egyház újra fellélegezhetett, és az évszázadokon át életben tartott hit parazsa ismét fellángolhatott.
*****
1890-ben püspöki tanácsot hívtak össze, hogy kidolgozzák a japán katolicizmus jövőjével kapcsolatos stratégiát. Az egyház döntése az volt, hogy az evangelizáció legjobb formája az oktatási rendszeren keresztül valósulhat meg, így országszerte iskolák és egyetemek alapításába kezdtek.
A 20. században gyorsan nemzetközivé váló Japánban az ezekben az oktatási intézményekben megszerzett idegen nyelvtudás vezető pozíciókba röpítette a hallgatókat. A második világháború előtt a külföldön tanult felső osztály körében a keresztényeknek már volt egy kisebb, de erős klikkje.
A háború alatt azonban a kereszténységet ismét elnyomták, miképpen a buddhizmust is és az összes vallást az állami sintón** kívül. Ez a virágzó spirituális-politikai mozgalom a japán császárt földi istenségnek tartotta. Az egyház ismét prés alá került, sőt, kötelezővé tették a nacionalista sintó szertartásokon való részvételt.
A háború után a katolicizmus – bár még mindig csekély mértékű volt -, tovább erősödött, elsősorban a befolyásos férfiak és nők körében. 1951-ben Asaka herceg, a királyi családnak a nankingi mészárlással gyakran vádolt tagja, egy széles körben nyilvánosságra hozott szertartáson áttért a katolikus hitre. Ezzel ő volt az első japán királyi személy, aki ezt megtette. Később 1959-ben Akihito koronaherceg történelmet írt azzal, hogy feleségül vett egy Michiko Shōda nevű katolikus családból származó közrendű leányt. A japán társadalom örömmel fogadta a hírt, és annak ellenére, hogy a tradicionalisták hevesen tiltakoztak, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a császár csak olyan egykori nemesi családok tagjai közül válasszon feleséget, akik sintoisták vagy buddhisták, a házasság mégis rendkívül népszerűségnek örvendett.
A királyi családon kívül a katolicizmus a mai napig bizonyos szintű presztízst élvez a hívők körében. Annak ellenére, hogy a lakosság kevesebb, mint két százaléka keresztény hívő, nyolc miniszterelnökük volt keresztény – közülük három katolikus.
A katolicizmus azonban folyamatos küzdelmet vív azért, hogy a japánok többsége elismerje. Japánban a múltbéli vallási konfliktusok és a császár istenítéséből való kiábrándulás komoly sebeket ejtett a vallási életen. Ezenkívül a háború utáni korszakban az újkori kultuszok térnyerése is rontotta a kisebbségi vallások imázsát.
Japán a konformitás és hagyományőrzés kultúrája is egyben. A kereszténységet a japán identitástól alapvetően idegennek tartják. Ferenc pápa 2019-es látogatása azonban segített megkérdőjelezni ezt a narratívát: Nagaszakiban és Tokióban tartott előadásain több tízezer japán katolikus vett részt, ami talán az elmúlt évtizedek legnagyobb katolikus büszkesége és társadalmi egységük legnagyobb megnyilvánulása volt. De azt az alapvető elképzelést, hogy a kereszténység a nyugati emberek számára kialakult nyugati vallás, folyamatosa erősíti a külföldiek nagyszámú jelenléte a japán katolikus templomokban. A fent említett szkepticizmusnak a leküzdése továbbra is a legnagyobb akadály a japán katolicizmus továbbfejlődése előtt.
Az oktatási, történelmi és politikai befolyását tekintve, a japán katolikus egyház korántsem jelentéktelen. Való igaz azonban, hogy máig peremvallás marad, melyet idegen identitás jellemez. A japán katolikus hívőknek ezért manapság ugyanúgy a hit parazsának az őrzése a legfontosabb feladata, ahogyan az őseiknek is volt. A pislákoló lángot őrizve várják a napot, amikor a parázs ismét nagy lángra lobbanhat.
*A „fumi-e” (踏み絵, ‘taposóképek’) kereszténységellenes rituális eszközök gyűjtőneve volt Japánban a Tokugava-sógunátus idején. A kereszténység 1613-as betiltása után előbb Kjúsún, majd Edóban is Jézus és Szűz Mária-ábrázolásokra vagy külön e célra készíttetett bronzfeszületekre kellett rátaposniuk a keresztény hittel gyanúsítottaknak, hogy bűnösségük (vagy „ártatlanságuk”) bebizonyosodjék. A Meidzsi-restauráció (1868) után is még hét esztendőbe telt, hogy külföldi (diplomáciai) tiltakozásra beszüntessék ezt a gyakorlatot. (Forrás: Wikipédia)
** A sintó vagy sintoizmus (神道, nyugaton shinto) Japán ősi vallása, őshonos vallási tanítások és gyakorlatok összessége. A sintó szó jelentése: az istenek útja, helyesebben „a szellemek útja”, ugyanis a sintoista szemléletben a nyugati értelemben vett istenek helyét az inkább a szellemekhez hasonló kamik töltik be. (Forrás: Wikipédia)
Írta: Timothy Nerozzi, Kelet-Ázsiára szakosodott újságíró
Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: catholicherald.co.uk